Volt, aki tizennégy évvel idősebb bátyámat következetesen Ivánként szólította és emlegette. Csodálkoztam rajta, de ebbe is belenyugodtam, mint a család sok más szkizofréniájába. (Ezt a fogalmat akkor persze nem ismerhettem, de a mögötte rejlő lényeget már én is kitapinthattam.) Mi ugyanis következetesen Gézaként szólítottuk és emlegettük. Engem Bélának, öcsémet Botondnak keresztelték. Úgy vélvén, hogy egy romániai kommunista lehet jó magyar, sőt akár székely is. Az Iván azonban szüleim elvakultan illegalista korszakából még rajtaragadt. Egyéb skizoféniákkal egyetemben. S a tágabb családból néhányan valamiféle hízelgésként (vagy ironikusan) még makacsul ragaszkodtak a megszólításhoz.

A napokban temették el Duray Miklóst. Soha nem találkoztam vele. Ez azonban zárójelbe kívánkozik. Nagyon is „találkoztam”. A hetvenes évek elején a Gaál Gábor irodalmi kör elnöke voltam. Ezen az irodalmi körön vitattuk meg egyebek közt Páskándi Géza Weiskopp úr, hány óra? című novelláját is. És sok minden egyebet. Az Írószövetség „oldaláról” a kört Fodor Sándor patronálta.