Azt persze tudjuk, hogy abszolút igazság nincsen, hiszen ahhoz, hogy valamiféle igazságra rátalálhassunk, olyan axiómákból kell kiindulnunk, melyek magában a rendszerben bizonyíthatatlanok. Számunkra azonban evidenciák. Megkérdőjelezhetetlenek, mert ha nem, akkor összeomlik az az igazságkonstrukció, melyre „létünket” alapozzuk.
De igazságnak léteznie kell, mert az az állítás, hogy nincs igazság, nem lehet igaz. Paradoxon. Ha ugyanis az utóbbi mondat igaz, akkor éppen az általa tartalmazott állítás igazságtartalmából adódóan hamisnak kell lennie.
A zsákutcából egyetlen használhatónak tűnő kiút van, az ugyanis, hogy bár egyetlen igazság nincs, igazságok mégiscsak lehetnek. S ezek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.
A frissen létrejött Ukrajna, mely évszázadokon át Oroszország részét képezte, a függetlenség első másfél évtizedében békésen megfért Oroszországgal, Amerikával, sőt Kínával is. Horribile dictu még saját kisebbségeinek a létezéshez való jogát sem zárta ki. Mindeniknek megvolt a maga igazsága, de ezek békésen megfértek egymás mellett. Akkortájt magam is jártam Ukrajnában. Szabadabbnak éreztem magam, mint idehaza…
Aztán az ukránok egyszerre úgy kezdték érezni, hogy Ukrajna csak akkor lehet Ukrajna, ha – az egykori francia mintára – „eltünteti” kisebbségeit. Magyarán Ukrajnában csak egyetlen nyelv és kultúra létezhet: az ukrán. Erre a többségében oroszok által lakott területek oroszai is úgy érezték, hogy ekként nekik is csak egyetlen hazájuk lehet: Oroszország. S mivel a Krím-félszigetet még a szovjeturalom alatt – az ukrán származású – pártfőtitkár csatolta az akkor már nagy mértékben autonóm Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz, Putyin kezdetnek „jóvátette” Hruscsov „tévedését”, s a szépségéről híres területet visszacsatolta Oroszországhoz. Egy önhatalmúlag összebarkácsolt népszavazás keretében. (Ami – mármint a barkácsolás – természetes is volt, mert a nemzetközi közösség ma már minden, az államhatárok megváltoztatására irányuló valóban demokratikus döntést elutasít. Köztük a népszavazást is. Efféle kérdésekben csak a többségnek osztanak lapot. Lásd Katalónia!)
Ettől a pillanattól kezdve megszűnt mindenféle pluralizmus. Az egymást kiegészítő igazságok végképp egymást kizáró, külön-külön is abszolút igazságokká avanzsáltak. Az amerikaiak is megragadták a pillanatot, hogy az ukrán igazságba kapaszkodva az oroszokkal szemben saját (az afganisztáni kivonulással némileg sérült) abszolút igazságukat ismét érvényre juttassák. S ezt az igazságot a kezdetben még a némileg vonakodó Európára is ráerőszakolják. Ezt nagy vonalakban korábban is megtették, de a háború lehetőséget teremtett arra, hogy – a francia elnök Emmanuel Macron szavaival – az Unió államait immár vazallusaikká tegyék.
Az utóbbi hetekben mind több szó esik a békéről. De békéből is kétféle van: az ukrán, mely az oroszok által elcsatolt ukrán terültek maradéktalan visszacsatolásáról és hatalmas összegű – Oroszországot végképp megrokkantó – orosz jóvátételről szól. Egyébről szó sem lehet. Az oroszok nem fogalmaznak meg békefeltételeket, de nyilván ők is szilárdan ragaszkodnak az elfoglalt területek megtartásához. Amíg erejükből futja: a legkisebb engedmény nélkül…
Azaz mindkét fél számára a végső győzelem az egyetlen elfogadható alternatíva.
Ennek a lehetségességéről szeretnék meggyőzni önmagukat – s mivel igazságuk az egyetlen és egyetemes – az egész világot.
Mindez úgy hangzik, mint valamiféle ostoba félreértés, mint egy paradoxon, mellyel kedélyesen el lehet játszadozni. Akhilleusz soha nem fogja utoléri a teknősbékát. Tudjuk, hogy ez nem így van, de „józan ésszel” így kéne lennie. Az sem számít, hogy a matematika már régen feloldotta a paradoxont. Minket továbbra is elszórakoztathat.
Csakhogy – az utóbbi időben folyton ezzel az orcátlan szóval kezdem egy-egy írásom zárómondatát – miközben a nyugati világ és az orosz hátország vidáman éli paradox életét, a fronton – a háború vég kimenetelétől lényegében függetlenül – egyértelmű és örökre szóló történések zajlanak. Naponta ezrével hullnak alkotásra, életörömre, a világkultúra által felhalmozott bölcsességek (egymást kiegészítő igazságok) élvezetére született fiatalok.
Szégyellem, hogy volt képem megérni 77. életévemet, hogy merészelek gondolkodni, hogy ragaszkodom korábbi életemhez…
Szégyellem, hogy ember vagyok.
