Megragadta figyelmemet egyik Magyarországon élő publicistánk mondata. Így hangzik: „Hiába olyan kevés a példányszáma a Magyar időknek, hogy nem is merik bevallani (a Fidesz kvázi hivatalos lapjáról van szó – B.B.), ettől még ők állnak a legbiztosabb lábakon a sajtóprérin.” A mondat erdélyi magyarra lefordítva azt akarná jelenteni, hogy a sajtó létjogosultságát még egy demokratikus társadalomban sem a sajtóorgánumok igazságtartalma, azaz nem a demokratikus sajtókonkurenciának, hanem a különböző politikai irányzatokat kiszolgáló sajtómunkások egzisztenciájának (ama biztos lábnak) kellene meghatároznia. Azaz: nem az az igazi probléma, hogy a Magyar Idők esetleg hazudik, s hazugságai – úgy tűnik – a kutyát sem érdeklik, hanem az, hogy újságírói kormánypénzeken lébecolnak, miközben más lapok (pl. az egykori Népszabadság) szerkesztőit a „rendszer” éhkoppon tartja.

Bayer Zsolt, Boros Imre és Bogár László Háttérkép című, – az Echo tévé által sugárzott – adását (nekem is vannak titkos bűneim) rendszeresen végighallgatom. Mindhárman intelligens, gondolkodó emberek. Mindig vannak megfontolandó véleményeik. Van, amikor nem értek egyet velük, van, amikor igen. Ezzel azonban nem mondtam semmit, hiszen nincs az a vélemény, amelyben ne volna igazság is. Ennek ellenkező- jét csak azok gondolhatják, akik képtelenek gondolkodni.

Az első pillanatban úgy éreztem, a hallásommal van (a létezőnél is nagyobb) baj. Csakhogy Orbán Viktor magyarul elhangzó szavait a Digi24 románul is feliratozta. Hibátlanul. Értem én, hogy a magyar miniszterelnök a 70-es, 80-as években nem nézte a román televíziót. Ha tehetem, én sem néztem volna. De én a magyar tévéhez nem férhettem hozzá. A helyzet a 89-es fordulatot követően megváltozott. Kezdetben kimondhatatlan örömömre. Ez az öröm azonban lassan elszivárog. Orbánnak persze nincs honnan tudnia (tényleg?), hogy egy Nicolae Ceauşescu nevet viselő élvonalbeli politikusnak kedvenc jelszava az úgynevezett „nemzeti homogenizáció” volt. Az eredmény ismeretes. Az önmagát a Kárpátok géniusza gyanánt ünnepeltető félművelt elme Erdély minden fontosabb városát – beleértve még a máig magyar többségűnek megmaradt Székelyföld „fővárosát” – Marosvásárhelyt is, román többségűvé varázsolta.

Ahogy én a mai Kolozsvárt elnézem, itt nekünk lassan befellegzett.