Ki üzent ezzel az értelmetlen, de korántsem veszélytelen akcióval? Kinek üzent? És végül mit is?
Egyelőre egyik kérdésre sincs érdemleges válasz.
Egy torokszorítóan „izgalmas”, szinte már percekre lebontott „helyszíni közvetítést” láthattunk. Egy teljes napon át. Igy utólag azonban az egész valamiféle poszthumán tragikomédiának tűnhet, melyet csak egy Prigozsin „mesterséges” intelligenciája hozhatott tető alá. Egy börtönből verbuvált, jobbára gyilkosokból álló hadsereg élén.
A Neue Zürcher Zeitungban két nappal a történések előtt egy riport látott napvilágot, melyben Prigozsin egyik katonájának a sztorijával is megismerkedhetünk. Akkor talán még senki sem sejthette, hogy magának a történetnek később önmagán túlmutató jelentése is lehet. A szóbanforgó „honvédet” korábban gyilkosság miatt ítélték el. Prigozsin őt is szárnya alá vette, sőt a „hős” (siralmas dolog, de ím a gyilkos és a hős közt gyakran alig hajszálnyi a különbség) kimagasló katonai teljesítményeiért kis eltávozást is „kiharcolhatott” magának. De mert faluja nem nemzeti hősként, hanem – a tények alapos ismeretében – a gyilkosnak kijáró tartózkodással fogadta – bár mindent elviselt már – ezt (azaz falustársai közömbösségét) már nem bírta elviselni. Tehetetlen dühében egy öregasszonyt ismét meggyilkolt. Hogy aztán ismét letartóztassák.
De egy épeszű embernek ezt a történetet sem kellett végigolvasnia ahhoz, hogy felmerüljön benne a kérdés: milyen ország az, mely önmagát csak börtöntöltelékek segedelmével képes megvédeni? Egyáltalán milyen erkölcsi elvek alapján eszelhette ki Prigozsin ennek a magánhadseregnek az ötletét? És Putyin milyen erkölcsi érvek alapján vehette ezt az elvetemült népséget a „szárnyai alá”?Ráadásul az interneten jártasabb olvasó Prigozsin nevelési módszereinek is tanúja lehetett, melyen a vezér egyszerűen kalapáccsal verette agyon egyik fegyelmezetlen „emberét”.
Korántsem véletlen, hogy a nyugati politikusokban is bennrekedt a szó, amikor szembesültek a lehetőséggel, hogy esetleg egy ilyen gátlastalan szadista kerítheti hatalmába a világ legnagyobb atomfegyver-arzenálját.
Az önmagát patriótaként fényező Prigozsinnak persze meglehetősen csekély esélye volt arra, hogy ebből a „fegyveres összecsapásból” (ha tényleg komolyan gondolta volna is) győztesként kerülhessen ki. De mégis! A Nyugat részéről legokosabb dolog volt Oroszország belső ügyének tekinteni a történéseket…
Csupán Zelenszkij láthatta saját győzelmének esélyét a komédiában. A jelek szerint neki is minden mindegy. Az oroszokon aratott (saját?) győzelmén kívül…
Ezzel persze semminek sincs vége. A harmadik felvonás még hátra van. Hogyan fog maga Putyin kikászálódni a csávából? Kíváncsi vagyok az arcára. Hogyan fogja ezt a diadalt országával lenyeletni? Annál is inkább, merthogy a hírek szerint több városban akadtak orosz állampolgárok, akik a visszavonuló lázadóktól tapssal búcsúztak. Lehet, hogy azt tapsolták meg: Prigozsin vitézeinek megjött az eszük… De az sem zárható ki, hogy a tapssal Puytin megszégyenítését „méltányolták”… Kínos lehetne…
Mi pedig – bárhogyan is legyen – visszatérünk korábbi életünkhöz. Annyival mindenesetre többet tudunk – ezt magának Prigozsinnak a szájából hallhattuk –, hogy a fronton naponta ezer (1 000!) orosz katona hal meg. Hogy az ukránokról ne is beszéljünk…
Gyomor kell hozzá… Mindenki részéről és továbbra is…
