Mint ismeretes, a Kaili lakásában tartott házkutatás során a belga rendőrség összesen mintegy másfél millió euróra bukkant. Ennek egy részét (kereken 600 000 eurót) a képviselőnő apja a házkutatást közvetlenül megelőző pillanatokban egy gördíthető bőröndben próbálta kimenekíteni. A képviselőnőt a rendőrség letartóztatta, és a per befejezéséig (hogy a vádlott egyéb nyomokat el ne tüntethessen) előzetesen fogságba is helyezte. A luxusbörtönben, amely az effajta korrupciós ügyek vádlottjainak (az ártatlanság vélelme jogán) kijár, Kaili szabadon fogadhatta parlamenti kollégáit, és interjúk sorát adta olasz, spanyol, francia és belga lapoknak. A Politico című, angol nyelven megjelenő és az Unió félhivatalos fórumának tekintett napilap riportereinek, amint arról Eddy Wax, Nektaria Stamouli és Pieter Haeck – egy közismert slágerből vett című írásukban – a „Will She or Won´t She?” (azaz „Akarja a hölgy vagy sem?”) cikkben beszámolnak, kezdettől nem volt hajlandó interjút adni, s ezt az elhatározását interneten is nyilvánosságra hozta. A címben szereplő kérdésre maguk a szerzők adják meg a választ. Kaili, aki a hosszúra nyúló nyomozás következtében immár szabadlábon védekezhet, nem jelent meg a Parlament plenáris ülésén, hogy ígérete szerint tisztára mossa a nevét.
Ezúttal is (mint az őrizetbe vétele előtti utolsó ülés alkalmával is) elállt fenyegetőnek szánt ígéretétől. Amint azt ügyvédjei az előző esetben is közölték: „olyan személyes okból, amelyet nem illendő nyilvánosságra hozni…” A korrupció, a pénzmosás és a bűnszervezetben való részvétel vádját azonban továbbra is tagadja, s minden felelősséget élettársára, Francesco Giorgira és egy másik EP-képviselőre, Pier Antonio Panzerire hárított és hárít. A hatalmas pénzösszeg eredetét ő maga úgymond nem is ismeri. A pénzt – ez az a narratíva, amelyhez konokul ragaszkodik – élettársa helyezte el a lakásában. Csakhogy Panzeri vádalkut kötött a hatóságokkal, és így az ügy számos részletével ki is tálalt.
Egyébként – az ártatlanság vélelmére alapozva – nem csak Kaili tért vissza a Parlamentbe, de – jóval kevésbé zajosan – Marc Tarabella is, aki a plenáris ülésen, erkölcseinek tisztaságát szemléltetendő, máris sietett a magyarországi korrupciót újfent megbélyegezni. Szemrebbenés nélkül…
Egyébként önmagát Eva Kaili is az embertelen belga jogrendszer áldozatának tekinti. Ráadásul a belga állam kémszervezetét a parlamenti képviselők ellen folytatott tevékenységgel vádolja, s amint azt a Politico cikkének szerzői is kiemelik: az ellene indított „hajszát” is a kémszervezetek bosszújának számlájára írja. (Feltehetőleg élettársa is az utóbbiak puszta eszköze…)
Mindazonáltal nem csupán a Quatargate vádlottjainak van okuk a szorongásra. Legalább annyi magának az Európai Parlamentnek is. Kailinek és társainak a Parlamentben való megjelenése a közelgő választások perspektívájában ugyanis meglehetősen vészjósló, hiszen jelenlétük és a korrupció elleni – továbbra is „harcos” – fellépésük az akcióikat türelmesen végighallgató parlamenti képviselők népes testületének maradék tekintélyét is alááshatja.
A helyzetet az is súlyosbítja, hogy Kaili ellen újabb vádak is felmerültek. A gyanú szerint asszisztenseinek közreműködésével hamis kifizetések álcája alatt százezer euróval károsította meg magát az Uniót is. A vádak hitelességét alátámasztani látszik, hogy Kailit minden politikai alakulat (a Pánhellén Szocialista Mozgalom, a PASOK és az Európai Parlament Szocialista Szekciója is) törülte soraiból. E pillanatban a Parlament ülésein azok közt foglal helyet, akik semmilyen képviselőcsoporthoz nem tartoznak.
Moritz Körner német képviselő nyilvánosan is figyelmeztette kollégáit, hogy „Döntési folyamataink hitelességét áshatja alá, ha költségvetési, jogállamisági és korrupció ellenességi ügyekben olyan korrupciógyanús személyek is részt vehetnek és szavazhatnak, akik ellen továbbra is folynak a vizsgálatok.”
A Parlament – végső szorultságában – tizennégy etikai és átláthatósági reformszöveget készít sürgősségi ügymenetben elő, hogy – tagjainak reményei szerint – némileg helyreállíthassa a választók európai intézményekbe vetett hitét. Az azonban, hogy a lázas törvényhozási kampány hozhat-e tényleges eredményt, attól is függ, hogyan alakul a tagállamok gazdasági helyzete. Márpedig a kilátások ebben a vonatkozásban sem túlságosan biztatóak. A Parlament aktuális csapata könnyen a Quatargate üllője és az ukrán-orosz háború kalapácsa közé kerülhet…
Ez esetben valóban félő, hogy eljön az igazság órája, amely posztdemokratikus világunkban legfeljebb csak négyévenként aktuális. Mert mi történik, ha a demokrácia – jó ideje csupán állítólagos – alanya, a nép, ezúttal tényleg a saját feje szerint próbál dönteni?
Tényleg ez itt a kérdés…
