Ostoba nép, bölcs politikus

Ostoba nép, bölcs politikus
Az utóbb évek egyik legtanulságosabb politikatudományi könyve a Német Szövetségi Alkotmánybíróság egykori tagjának, Gertrude Lübbe-Wolffnak a tollából származik. Már maga a cím is meghökkentő Demofóbia: Kell-e félnünk a közvetlen demokráciától? (Vittorio Klosterman Verlag, Frankfurt am Main, 2023).

Nyilván Németországban is minden politikus a demokrácia mellett teszi le a garast. Sőt, tehetjük hozzá, a német sajtó a jogállam alapelveit úgymond folyton megsértő lengyel és magyar „demokrácia” legszenvedélyesebb ostorozói közé tartozik. De – állapítja meg Lübbe-Wolff – a német elit, s az annak befolyása alatt álló sajtó mindig sietve hozzá is teszi –„csak túl sok ne kegyen belőle”. A nyugati államokban, főként Németországban, és érthető okokból Spanyolországban, illetve a többnemzetiségű kelet-európai államokban (köztük hazánkban is, lásd a székelyföldi népszavazások ötletének merev, sőt indulatos elutasítását) a politikusok erőteljes ellenérzésekkel viseltetnek a népszavazások iránt. A szerzőnő a fenntartások okainak próbál utánajárni.

Alapkérdése: mi lehet az oka annak, hogy a nép által megválasztott politikusok úgy vélik, hogy jobb a népről dönteni, mint engedélyezni, hogy az őt közvetlenül érintő társadalmi kérdésekben a nép maga dönthessen? Persze mindannyian tudjuk, hogy vannak kérdések (adóügyek meg egyebek) melyekben nem csak a németeknek vannak fenntartásaik a közvetlen demokráciával szemben. Az akkumulátorgyárak kérdésében például a közvetlen demokráciára felesküdt magyar politikai elit is óvatosnak mutatkozik. Az viszont valóban tény, hogy közvetlen demokrácia a legmakacsabb ellenállásba éppen Németországban ütközik. Pusztán a német lapok írásait és az azokhoz fűzött feltehetőleg jócskán megrostált kommenteket kell egymás mellé állítani.

A német politika erről a helyzetről, sőt még a szintén manipulálható közvélemény-kutatások eredményeiről sem hajlandó tudomást venni. A német demokrácia tisztán képviseleti demokrácia, melyben a választásokon országos vagy helyi képviseletet nyert politikusok gyakorlatilag semmi felelősséggel nem tartoznak döntéseikért. A szó szoros értelmében az állampolgárok feje fölött, azok nézeteire, sőt akár érdekeire való tekintet nélkül kormányoznak. Minden alapvető döntést a különböző szintű képviselők és szakpolitikusok hoznak meg a kormányzattal és a végrehajtó hatalommal szinte már tökéletes összhangban (ami persze nem zárja ki a belső vitákat, de ezek nem az állampolgárok, hanem kifejezetten a pártbürokráciák érdekeit érintik).

A számonkéréstől való menekülés végeredménye a szerzőnő szerint az, hogy az elitet képviselő sajtó nézőpontjából az államot a demokráciában a bölcs szakemberek (die Vernünftigen) „alkotják”. Egyrészt ugyanis a politikai élet szakmai problémái meghaladják az átlagember értelmi képességeit és felelősségtudatát. Másrészt a népszavazások (Volksentscheide), miközben felszítják az érzelmeket, a radikális szélsőségek érdekeit favorizálják. Az utóbbi lehetőség megelőzése érdekében – hangzik az alaptétel – a társadalmat egyfajta megfontolt, érzelemmentes, a politikai közép nézetrendszereinek kell uralniuk.

A szerzőnő ezeket a nézeteket megfontolható érvekkel cáfolja. Egyrészt köztudomású, hogy a társadalmi kérdések egy jelentős része a megválasztott politikusok értelmi képességeit is meghaladja. (A legfontosabb esetekben ők is szakértők, úgynevezett tanácsadók szolgálataira szorulnak.) Másrészt – újraválasztásuk érdekében – a politikát ők is hajlamosak érzelmi viharok színterévé alakítani. Erre az Amerikában zajló politikai küzdelmek ugyanolyan jó példák, mint a magyarországiak vagy akár a romániaiak.

varosnapokHirdetés

Arról nem is beszélve, hogy egy tényleges demokráciában a politikai vitákban részt vevő állampolgárok rendszeresen tájékozottabbak, mint képviselőik. Nem azért, mert okosabbak lennének náluk, hanem azért, mert nekik személy szerint is érdekükben áll tájékozottaknak lenniük. Elvégre az ő bőrükre megy a játék. De ha elutasítanák képviselőik döntéseit, az elutasítás egy tényleges demokráciában alapvető demokratikus jogaik közé tartozhatna.

Manapság (Svájc kivételével, ahol a közvetlen demokrácia pártoktól független társadalmi igény) a közvetlen demokrácia eszméje már pusztán a konzervatív pártok számára alapelv. A XX. század elején ez pontosan fordítva volt, akkor a baloldal követelt közvetlen demokráciát. Ez a tény is jól jelzi, hogy a mai Európára és Amerikára ma már a baloldal abszolút dominanciája jellemző, ami a demokrácia alapeszméjével már eleve nehezen lenne összeegyeztethető. Ennek a helyzetnek a fenntartását hivatott szavatolni a közvetlen demokrácia elutasítása is.

Az elutasítást egyébként legtöbbször a demagógiától való félelemmel szokás indokolni. A koronapélda Adolf Hitler. Arról viszonylag kevesebb szó esik, vagy egyáltalán szó sem esik, hogy a demagógokat mindig korábbi természetellenes (értsd antidemokratikus) helyzetek, illetve döntések hívják elő. Hitler például a párizsi békék nélkül soha nem juthatott volna hatalomra, ahogyan Sztálin sem, hiszen a világháborús vereség nélkül Lenin sem döntheti meg az amúgy is ingatag cári hatalmat. Az Erdély miatti félelmek és az amerikai-orosz ellentétek kínálta lehetőségek nélkül Ceaușescu sem válhatott volna azzá a románellenes szörnyeteggé, akivé vált.

Az ostoba, félrevezethető nép ideája az elitek önfelmentési ösztöneinek terméke. Németországban ugyanúgy, mint Magyarországon vagy Romániában, bár rendszerint ellentétes előjellel. Nem ők – a Hitlert, Kádár Jánost, vagy Ceaușescut kiszolgáló politikusok, vagy apáik eszmevilágát tovább szolgáló utódok – tévedtek, hanem a nép egésze. Sokkal könnyebb bizonyos rendszertípusokat – a közvetlen demokráciát vagy a nemzetállamot – felelőssé tenni, mint önkritikát gyakorolni. Főként, ha mindehhez személyes érdekek is fűződnek.

Valójában a közvetlen demokrácia, amint azt Svájc esete is bizonyítja, tökéletesen igazodhat a reprezentatív demokráciához, nincs tehát semmi alapja annak, hogy a közvetlen demokráciát elutasítsuk, vagy pusztán helyi kezdeményezésekre szűkítsük le.

A fentiekből nyilvánvalóan következik, hogy egy egészséges demokráciának négy alapintézményre kell épülnie: a végrehajtó hatalomra, a parlamentre (azaz a törvényhozó hatalomra), az alkotmánybíróságra és a népre (a szó tulajdonképpeni értelmében vett civiltársadalomra). Ebben a felsorolásban a hierarchiának is meghatározó jelentősége van. Bár a szerzőnő korábban alkotmánybíró volt, nem az alkotmánybíróságot helyezi a hierarchia csúcsára, ahogyan Nyugaton ma is teszik, hanem a népet. Annak mindkét megtestesülésében: választópolgárként (azaz a reprezentatív demokrácia ágenseként) és a civiltársadalom tagjaként. Véleménye ebben a vonatkozásban jórészt az amerikai Robert A. Dahléval is egybevág, aki már korábban a parlamentet is a bírói hatalom fölébe helyezi (lásd: Az autoritás három kritériuma című írását).

Lübbe-Wolff ezt egyértelműen nem mondja ki (elemzései ritkán lépnek túl a nemzetállami szinteken), de azok számára, aki a mai kor fejleményeit szemmel követik, nyilvánvaló, hogy a politikának az állampolgári közösségtől való elszakítása – azaz a közvetlen demokrácia lehetőségének megvonása – az Európai Unió politikai rendszerében emelkedik tökélyre. Itt ugyanis a végső instancia immár az Európai Bíróság, melynek (politikailag erősen befolyásolt) döntései elvben megfellebbezhetetlenek. Itt a politizálás minden vonatkozásban az állampolgárok feje fölött zajlik, amit az is megkönnyít, hogy európai állampolgárság nem is létezik.

„Mélyen demokratikus”(az érintettek által teljességgel megfellebbezhetetlen) diktátumok ellenben már igen.