A jelenség azonban még mindig aggasztó, főként – időnként szinte már észbontó – bonyolultsága miatt. A világ nyugati fele ugyanis gyorsuló lejtmenetben van, de Afrika tíz országában (mindenekelőtt Nigériában, Etiópiában és Szudánban) továbbra is tart a népességrobbanás. A legújabb előrejelzések szerint az afrikai kontinensen a 2040-es évek táján már háromszor annyian fognak élni, mint manapság, s a maguk 4,3 milliárdjával már a Föld lakosságának 40 százalékát fogják alkotni. Az említett tíz afrikai ország 2050-ben már a világ népszaporulatának is csaknem felét adhatja.
Ezzel együtt azonban a legújabb – Earth4All nevezetű – nemzetközi kezdeményezés szakemberei szerint a Föld össznépességének növekedése 8,5 milliárd körül stabilizálódhat, s ettől kezdve globálisan is csökkenés indulhat be. Az évezred végére ükunokáink utódai már csupán 6 milliárdan lesznek.
Az ENSZ korábbi előrejelzései ettől jelentősen eltérő prognózisokkal szolgáltak. Azok szerint a népességszám már 2080-ra elérhetné a 10,4 milliárdos maximumot. Ami már valóban komolyan megterhelhetné a Föld – alaposan megfogyatkozott – erőforrásait. A környezetszennyezés, a migráció, s az ezzel járó társadalmi konfliktusok okozta problémákról nem is beszélve.
Az új prognózis szerzői People and Planet című folyóiratukban két alapvető forgatókönyvet vázolnak fel. Az első szerint a világ gazdaságilag az elmúlt ötven év növekedési tendenciáit követi. A Nyugat továbbra is növekszik, a globális Délen azonban tovább tart a szegénység és az alultápláltság. Ebben a forgatókönyvben az afrikai államok nőtagjai továbbra is képzetlenek maradnak, nem kapcsolódhatnak be meghatározó gazdasági folyamatokba. Nem marad számukra egyéb, mint a család. Hiszen öregségükre a gyerekeknek kell eltartaniuk a szülőket is. Ebben az esetben a népesség 2050-ben éri el a maximumot.
A második forgatókönyv szerint ez már 2040-ben bekövetkezhet. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a globális Északnak és főként Észak-Nyugatnak a déli szegénység leküzdésére nagymérvű beruházásokat kell vállalnia. Az afrikai országok gazdasági fellendülése lehetségessé tenné a lányok iskoláztatását. Ekként a nemek közti egyenjogúság meghonosításával és a nők munkavállalásával demográfiailag Afrika is stabilizálódhat.
A szerzők szerint a korábbi prognózisok lebecsülik a gazdasági fejlődés jelentőségét. A Too Little Too Late (azaz Túl kevés túl későn) című tanulmányukban amellett érvelnek, hogy ha a Dél gazdasági fejlődését nem sikerül felgyorsítani, a népesség már 2046 táján eléri a 8,6 milliárdos népességszámot, és csak 2100-ra eshet vissza 7,3 milliárdra. A csoport egyik vezetőjének, Beniamino Callegarinak a véleménye szerint „az afrikai gazdaság jelenlegi fejlődési üteme csak arra elégséges, hogy a demográfiai tendenciák az évezred végére juthassanak nyugvópontra.” Én ezt a nyugvópontot csak idézőjelben tudom értelmezni. Alább azt is megpróbálom kifejteni, hogy miért…
A csoport szakemberei mindenesetre meggyőző érvekkel bizonyítják, hogy a gazdasági fejlődés erőteljes hatással lehet a demográfiai tendenciákra. A Nyugat már önmagában is meggyőző példa. De éppen itt van a baj. A világ nyugati felén a népesség gyorsuló ütemben fogyatkozik, Délen viszont olyan ütemben szaporodik, mely az ottani népességet mind nagyobb szegénységbe taszítja. Az ottaniak számára egyetlen ésszerű megoldás marad: a kivándorlás. Ami a nyugati államok szempontjából is „kívánatos”, hiszen a munkaerő-szükségletet csak a mind nagyobb mérvű bevándorlás fedezheti.
Csakhogy a bevándorlás olyan társadalmi problémákat idéz elő, melyek megoldására a világtársadalom sem elméleti, sem gyakorlati szempontból nincs felkészülve. Az ipari forradalom korábbi évszázadainak asszimilációs stratégiáiban rejlő lehetőségek kimerültek. Még az etnikai olvasztótégelyéről híres Amerikai Egyesült Államokban is kockázatos disszimilációs folyamatok indultak be. Az afro-amerikaiak jórészt jogosult „antirasszizmusa” és a latinók egyfajta autonómiaigénye a különböző népcsoportok harmonikus együttélését fenyegeti. Az eltérő hagyományokkal élő nyelvi-kulturális, illetve etnikai csoportok 21. századi együttélésének humánus szabályozására azonban (nem kis mértékben az amerikai olvasztótégely istenítése miatt) nincs recept.
Az már nyilvánvaló, hogy Németországban néhány évtizeden belül az eufemisztikusan „bevándorló hátterű” gyanánt emlegetett, azaz a német nyelvtől, kultúrától és életformáktól idegen népességek kerülnek többségbe. Ekként azonban előbb-utóbb a német nyelvi dominancia is kérdésessé válhat. Márpedig ha a német anyanyelvűek kerülnek kisebbségbe, a német nyelvi-kulturális közösség fennmaradására csak a (gyakorlatilag manapság még nem vagy alig létező) kisebbségi jogok garantálása teremthet lehetőséget. Csakhogy az amerikai négerek példája félreérthetetlenül jelzi, hogy a közösségi sérelmek emléke a hatalom megszerzését követően is fennmarad, sőt, a sérelmek emléke (általunk is jól ismert) kisebbségellenes ideológiákká konvertálódik.
A hagyományos közösség fellazulása még az olyan nyelvileg-kulturálisan és genetikailag viszonylag homogén közösségeket is fenyegeti, mint amilyen az elzárkózásáról híres Japán vagy hosszabb távon akár Kína és India is. Köztudott, hogy mindhárom állam népessége rohamosan elöregedik. (Indiáé némi időbeli eltolódással…) Kérdéses, hogy a mesterséges intelligencia és a robotizáció ennek a problémának a kezelésére mennyiben bizonyulhat alkalmasnak…
Az említett szakemberek ezeket a kérdéseket alig érintik. A kérdés egyik vonatkozására azonban tényleg életképesnek mutatkozó megoldást javasolnak. Nem akármilyen nyugati áldozatok árán meg lehet fékezni a túlszaporodást. Az azonban senkinek (pardon: Magyarország kivételével senkinek) nem jut eszébe, hogy nem csak a túlszaporodást kell megfékezni, hanem a legalább annyira katasztrofális népességcsökkenést is. Az emberiség etnográfiai egyensúlya csak és csakis a két tendencia valamiféle összehangolása révén lehetne stabilizálható. Nem csak arra lenne szükség, hogy kölcsönösen elviseljük egymást (ez lenne számunkra, határon túli magyarok számára is a tisztességes megoldás), hanem az, hogy a ma szemben álló felek önös érdekeinek irgalmatlan (a fél világot szétziláló) katonai akciói helyett megpróbálnánk magunk mellé emelni a világ elesettjeit.
Olvasóimnak valószínűleg a könyökén jön ki, hogy újra és újra megismétlem: a szinte már isteni áhítattal hangoztatott emberiség nevében tanuljuk meg kínnal-keservvel kölcsönösen nem szeretni vagy imádni, vagy csupán megadóan elviselni egymást.
Másnak, de emberként végül is ugyanolyannak. Anélkül, hogy – világuralmi megfontolásokból – gleichschaltolnánk, magyarán nem az Isten, hanem önmagunk „tökéletes” hasonmásaivá próbálnánk átgyúrni egymást.
