A német külügyminiszter, Annalena Baerbock a NATO vilniusi csúcstalálkozója után is azt állította, hogy „mi (mármint a NATO-tagállamok – B.B.) a világ minden államával partnerségben, békében és szabadságban akarunk élni”, de immár azt is hozzátette, hogy „nem lehetünk ugyanakkor naivak is.” Azaz résen kell lennünk, hiszen a globalizáció veszélyeket is rejthet magában.
Ezek a veszélyek egyetlen szóval is megnevezhetők, s ez a függés. A globalizáció – mint minden kölcsönösség – függést is jelent. A kölcsönös függés pedig automatikusan zsarolhatóvá teheti a bizalom légkörében még egymásra támaszkodó államokat.
Amíg az Amerikai Egyesült Államok volt a világrendszer megkérdőjelezhetetlen hatalma, amely akaratát mindig és mindenben szinte akadálytalanul érvényesíthette, maga a globalizáció is akadálytalanul érvényesülhetett. Amikor azonban a feltörekvő államok – Kína, India, Oroszország, Brazília, Dél-Afrika – önnön belső tartalékaikra, az amerikait messze meghaladó népességszámukra (implicite az olcsó munkaerőre), energetikai forrásaikra, természeti adottságaikra, történeti hagyományaikra, társadalmi összeforrottságukra alapozva egyszerre Amerika virtuális versenytársaivá váltak, a helyzet radikálisan megváltozott.
A legjelentősebb kihívást Kína jelentette, amely gazdasági fejlettség és teljesítőképesség birtokában komolyan kezdte veszélyeztetni Amerika világgazdasági elsőbbségét. S amikor gazdasági potenciáljára alapozva Dél-Kelet Ázsiára és Afrika mind nagyobb részére terjesztette ki befolyását, Amerika egyszerre úgy érezte, hogy immár hatalmas katonai potenciálja és műszaki fejlettsége sem garantálhatja világpolitikai érdekeinek akadálytalan érvényesíthetőségét. Világra szóló nagyhatalmi státusa mind kevésbé tűnik magától értetődőnek.
A helyzet súlyosságát a NATO kelet felé való terjeszkedésének orosz megkérdőjelezése, illetve Kínának Tajvanra és a délkínai tengerre vonatkozó nyíltan hirdetett igényei tudatosították. A térvesztést az amerikai állam úgynevezett demokráciaexportjának félreérthetetlen kudarca is világosan jelezte. Nyilvánvalóvá vált, hogy a globalizációra alapozott világrend még el sem kezdődhetett igazán, máris a „végéhez közeledik”. Az arab államok az arab tavasz látszólagos sikerei nyomán mind eltökéltebben fordultak szembe az amerikai típusú demokráciafelfogással. A legnagyobb arab állam, Egyiptom ma már sokkal antidemokratikusabb, mint Hoszni Mubarák „forradalmat” megelőző hatalma volt. Amerikának nem csak Afganisztánból kellett kivonulnia, de Szudán és Tunézia diktatúrába való visszaesését is tehetetlenül kellett végignéznie.
Igaz, korábban a Varsói Szerződés legjelentősebb államai még magától értetődően léptek be a NATO-ba, mely biztonságukat garantálhatta. Egyrészt még túlságosan friss volt a szovjet hatalom élménye. Másrészt ezek az államok immár nem csak az oroszoktól félhettek, de egymástól is. Oroszország nem tiltakozott. Sőt, még a jelentős számú orosz népesség által lakott balti államok oroszellenes politikáját is kénytelen volt zokszó nélkül elviselni. De amikor Amerika Oroszország legfontosabb utódállamát, Ukrajnát is orosz befolyási övezetből – a majdáni forradalommal – de facto amerikai befolyási övezetté „alakította át”, Putyin végképp úgy érezte, hogy az „amerikai terjeszkedés” Oroszország biztonságát fenyegetheti, s (a Nyugat által egyértelműen a Szovjetunió visszaállításának kísérleteként értelmezett háborús agresszió keretében) támadást indított Ukrajna ellen.
Az amerikaiak számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a globalizmus alapelvei: a szabadkereskedelem, a határok lebontása, a kölcsönös függőség – Amerika ellen fordulhatnak. Magyarán: Oroszország az európai államokat az orosz gáz- és olajszállítások megvonásával zsarolhatja. Ekkor az európaiaktól már maga várta el, hogy – legalábbis Oroszországra vonatkoztatva – függesszék fel a globalizáció alapelveit. Az amerikai vállalatok ráadásul az orosznál négyszer drágább (s ezért korábban eladhatatlannak tűnő) palagázukkal hatalmas nyereségekre tehettek szert. Oroszországot a szankciók nem kényszerítették térdre, Európát azonban az amerikai „segítség” súlyos gazdasági válságba taszította.
Kína azonban már keményebb diónak bizonyul. Az európai gazdaság ugyanis a kínaival sokkal mélyebben összefonódott, mint az orosszal. A kínai függés megszüntetése az európai gazdaságot a jelenleginél is jóval súlyosabb válságba sodorhatja. Oroszországtól eltérően ugyanis Kínának megvannak az eszközei, hogy hatásosan visszavágjon. A nyugati termékekre maga is kemény védővámokat vethet ki. Arról nem is beszélve, hogy az európai ipar számára nélkülözhetetlen kínai beszállítói láncokat is blokkolhatja.
A szemben álló felek gyakorlatilag ugyanazokat a vádakat olvassák egymás fejére.
Amerika azzal vádolja Putyint, hogy a szovjet imperialista béklyóból kiszabadult népek függetlenségét szándékszik újfent eltiporni. Kínáról pedig (szintén nem minden alap nélkül) azt állítja, hogy Hszi Csinping 2013-as hatalomra jutását követően a világ egyik leghatékonyabb felügyeleti diktatúráját építette ki, s ezt a diktatúrát szándékszik – Hong Konghoz hasonlatosan – arra a Tajvanra is ráerőltetni, amely soha nem volt része a Kínai Népköztársaságnak. A szabadság 21. század elején felderengő terei mindkét esetben összezsugorodtak. Sőt, mindkét elnyomó kormányzat hadat üzent a szabad világnak is. És a demokratikus országok nyilvánosságát választási manipulációkkal és hamis hírekkel (Fake News) igyekszenek aláásni. A keleti propaganda meg akarja akadályozni a nyugati nyilvánosságot abban, hogy az új geopolitikai realitásokkal szépítés nélkül szembenézzen.
Oroszország és Kína azzal vádolja az Egyesült Államokat és a NATO-t, hogy a hidegháború korszakába akarják visszakényszeríteni a világot, és Amerika világrendőri szerepét civil társadalminak nevezett alapítványok segítségével próbálják fenntartani. Az utóbbiak által érvényesített választási manipulációkkal és hamis hírekkel törnek a nép által törvényesen megválasztott kormányok megbuktatására. Orosz nézőpontból Ukrajnában voltaképpen a nyugati államok viselnek hadat Oroszországgal. A kínaiak is úgy vélik, hogy Tajvan mindig is Kína része volt, Amerikának nincs joga az újraegyesítést akadályozni.
A folyamat elkerülhetetlen végeredménye a világ államainak szélsőséges polarizációja. A NATO újabban ázsiai nagyhatalmak, Japán, Dél-Korea, Ausztrália, sőt az eddig független státusú balti államok integrálásával próbálja egységes szervezeti keretbe tagolni a világ Amerikához hű államait, ahogyan a BRICS-államok (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) szövetsége is újabb ázsiai, afrikai és dél-amerikai államokkal bővíti befolyási zónáját. Maholnap senki sem maradhat semleges.
Európa vezető nagyhatalmát, Németországot kétszeres katasztrófa fenyegeti. Nem csak a kínai ellenszankciókkal, de az amerikai protekcionizmussal is szembe kell néznie. Ennek ellenére a német hivatalos nyilvánosság úgy véli, hogy az ország balliberális-zöld kormánya a helyes megoldást választotta.
Azt már kevesen tudatosítják, hogy a globalizációt elutasító Európa, amely a kelet-nyugati polarizáció áldozatává válik, maga sem képes meglenni a globalizáció nélkül. Az Unió bevándorláspolitikája ugyanis a határok globalizációval járó átjárhatóságának következménye. Az azonban abszurdum, hogy miközben Európa a globalizáció előnyeiről való lemondásra kényszerül, a globalizáció minden hátrányát maga legyen kénytelen vállalni. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy az ellenőrizetlen illegális bevándorlás a kontinens munkaerőgondjainak megoldására mind kevésbé alkalmas. A munkaerőpiacon elhelyezkedni nem tudó migránsok eltartása pedig Európa számára elviselhetetlen terhet jelenthet.
Félő, hogy Európát nem Oroszország fogja kolonizálni, sokkal inkább saját átgondolatlan döntéseinek súlya alatt fog összeroskadni. Ekként azonban a geopolitika új hatalmainak válhat szabad prédájává.
Bármelyek legyenek is azok.
