Persze, az én és az öcsém gyerekkorában magyar királyokról meg vitézekről már szó sem eshetett. A családban sem. Annál több a szovjet Ifjú gárdáról. A szüleim ugyanis, bár már mindmérsékletesebben szerették a román internacionalizmust, a szovjetet továbbra is lelkesen imádták.
Így aztán már csak viszonylag őszülő fejjel gondolkodtam el rajta, hogy honnan a nevek? Én öcsémet – Páskándi „drámájának” ismeretében – mai szemmel inkább Kálmánnak kereszteltem volna. Ő (mármint Könyves Kálmán), bár testvérét és annak fiát, Bélát megvakíttatta, nem ölt. Tehát a kor viszonyrendszerében, amikor is az öldöklés volt az alapszabály, valamiféle békességre törekedett. Akárcsak édestestvérének fia, a későbbi Vak Béla király. Vagy akár II. Géza. Öcsém esetében azonban névválasztást már más szabályok irányíthatták. Botond ugyanis a krónikák szerint bárdjával bevágta Bizánc érckapuját, akkora rést vágva rajta, melyen egy gyermek ki- és bejárhatott, majd egy órás küzdelem után megölte ellenfelét.
Erdély az „internacionalista” álomból lassacskán visszatért Trianon örökségéhez. Szüleimet szépen ki is rugdosták a kommunista pártból. Ha jól emlékszem néhány hónappal a születésem előtt. (Anyámat később visszavették, apámat soha.) Mikor öcsém megszületett (három évvel utánam) már nem csak tárgyilagos királyra lett volna szükségük, mint amilyen II. Géza is lehetett, hanem igazi kapudöntögető hősre. A célzásokat az elvtársak nem nagyon érzékelhették. (Vagy talán mégis igen…?)
A nem éppen „Árpád-házi” végeredmény alább olvasható. Egy jó ismerősömtől kapott levélben.
„Tudom: amiről írok most Neked, az nagyon kellemetlen az egész család számára! Mégis írnom kell! Amit sejtettem, beigazolódott: Bátyád, Bíró Iván Géza a szeku ügynöke volt! Nálam minden bizonyíték: »Ambrus Győző« néven szervezték be. Csak feltételezem, de valószínű, igaz: a szeku zsarolása miatt élt nagyon bohém életet. És az áttelepedésében, majd az öngyilkosságában ez a félelem is »ott munkálhatott«!
Nagyon röviden: Az Iván keresztnevet is a szüleid illegalista múltjában kaphatta. (…) 1956. szeptemberében bizonyos Rákóczi (sic! – B.B.) elvtárs, a Kolozsvár városi IMSZ-bizottság titkára hirtelen leváltotta Balázs Imre nagyon menő intézeti IMSZ-titkárt - aki éppen akkor jött vissza Budapestről, ahol Illyés Gyulával is találkozott - és kinevezte Bíró Iván Gézát.
Bátyádnak nagyon imponált a cím, hiszen akkor egy IMSZ-titkár néha a rektort is ledorongolhatta. Jött 1956. október 4-e, amikor a Képzőművészeti Főiskola egyelőre egy szűk körű gyűlést szervezett Mátyás király szülőháza lovagtermébe, hogy megvitassák a prágai Ifjúsági Világtalálkozó döntése nyomán született országos elhatározás-félét: létre kell hozni az egyetemi diákszövetségeket.
Közbejött 1956. október 23-a!
Este a Vörösmarty utcai diákszállón megvitatták a forradalom kitörése miatt kialakult helyzetet. 1956. október 23-án 17 órakor Földes László esztétika órát tartott Balázs Imrééknek, ahol megkérdezték tőle: mi az az egyetemi autonómia? És hogy estére gyűlést hívtak össze. Földes okosan lebeszélte őket a gyűlés megtartásáról, az ötpontos követelésről.
A diákok ezt elfogadták.
A Szeku viszont ráröppent a páratlan lehetőségre! Mire visszatértek Mátyás király (sic! – B.B.) szülőházába, a környék, az épület tele volt idegen diákokkal. Hirtelen a nagy gyűlésszervező Bíró Iván Géza lett! Meg kellett tartani a gyűlést, ahol Balázs Imre este 21 óra körül felolvasta az öt pontot. Kezelhetetlen ordítozás, bekiabálás lett, a gyülekezet valóban egyfajta »huligán« megmozdulássá vált. Daniel Popescu rektor - részt vett a gyűlésen! - mozgósította a belügyi egységeket! Körbezárták a főiskolát, fényképeket készítettek a résztvevőkről.
Másnap, 1956. október 25-én reggel fél 9-kor letartóztatták Balázs Imrét, Tirnován Videt és Walter Frigyest. Waltert hónapok múlva szabadon engedték, Balázs Imrét és Tirnován Arit - bolgár származású volt! - 7-7 évre ítélték!
A vád koronatanúja Bíró Iván Géza és az ozsdolai Angi István lett. Azt ma már nem lehet tudni, hogy Anginál a moszkvai posztgraduális képzés, az orosz feleség ebben pontosan milyen szerepet játszott. Balázs Imréék elítélése után azonnal megkapta az ösztöndíjat a Lomonoszov Egyetemre!
Sajnos nagyon nyomasztó a bátyád tanúvallomása! Koronatanú volt a főtárgyaláson is, ahol akkor még részt vehetett a megtörhetetlen Abodi Nagy Béla festőművész. Két allegorikus festményt készített Balázs Imréék elítélése után!
Bátyádat beszervezték. Saját kezével írta meg a beszervezési kötelezvényt és vállalta, hogy minderről senkinek sem beszél! Ugyanezt tette Bartis Ferenc (a neves író édesapja – B.B.) - kettős ügynök volt! - Varró János, Marosi Péter, Szőcs István (…), Spielmann Mihály - aki Moses Rosen főrabbiról is jelentett.
Mindeniknek megvan a besúgói dossziéja, csak Szilágyi Domokosnak nincs. Ezt a CNSAS is nemrég nekem elismerte!
Tovább is van, mondjam még?
(…) Bátyád jóval később rájött, hogy mindig zsarolható! Egyszer csak nem jelentett. Kizárták a hálózatból. Minden lépését követték. (…)
Én már csak azt veszem figyelembe, ki ártott és ki nem! Bátyád ügynökként nem ártott, de a vád koronatanújaként - sajnos - igen! A párt és a hatalom narratíváját igazolta. Balázs Imréék ítélete már Bukarestben megszületett!
Ne haragudj a hosszas levélért.
Szeretettel és nagy megértéssel:
Tófalvi Zoltán.”
Mit tehetnék én még hozzá. Magyarul vagy románul vagy akár angolul már semmit. Talán latinul
: Sapientisat! (S mivel a latin lassan – Traianus utódainak földjén is – feledésbe merül, álljon itt fordításban is: bölcsnek elég!) „Zseniális” ötlet volt áldozati IMSZ-titkárnak egy olyan fiatalembert választani, akiknek illegalista szüleit már korábban „ejtették”. Érte sem lesz majd különösebb „kár”… Ráadásul őt – szülei rehabilitálásának mézes-madzagjával –esetleg zsarolni is lehet. (Az utóbbi lehetőséget T. Z. sem zárja ki…)
U i. A levelet elküldtem a fiaimnak is. Egyikük reagált. Hadd álljon itt az „utolsó nemzedék” egyik tagjának vélekedése is:„Kvázi mindenki lelkesen lihegve építette a sztálinista rendszert (csakazért se nevezem kommunizmusnak). A szerencsés egyesek ehhez besúgói jogosítvánnyal is rendelkeztek, a többiek másképp tették hasznossá magukat. Nehogy már a kettesek negyveniksz év taps és seggnyalás után azzal fényezzék magukat, hogy ők pont nem voltak besúgók.
Különben is, ki nem szarja le. 2023-ban vagyunk.”
Talán igaza van, de nekem nemigen sikerül. Annak ellenére sem, hogy bátyámmal még egy fedél alatt sem nagyon lakhattunk soha. Már kisgyerek koromban is Marosvásárhelyen járt a művészeti líceumba. Majd Kolozsváron az egyetemre. Közös településen is csak négy esztendeig éltünk. Sepsiszentgyörgyön. De akkor én internátusba voltam zárva. Heti négy óra kimenővel. Aztán ő Váradra telepedett át. Én az egyetem után ismét Sepsiszentgyörgyön kötöttem ki. Nagyváradi feleségem, aki időnként hazajárt a szüleihez, többet láthatta, mint én magam. Persze szerettem, és felnéztem rá, hiszen – korábban is érzékelhető – „gyöngeségei” ellenére (kinek nincsenek effélék?) mégiscsak a bátyám volt.
Most már szinte „bűntudatom” van „miatta”. Nekem tényleg semmi szerepem nem lehetett élete alakulásában, de mégis. Miért kellett éppen a mi skizofrén családunkba születnie...?
Ezt – neki – sajnos már el sem mondhatom…
