Az együttélés ethosza

Az együttélés ethosza
A magyar nemzeti ünnep rendezvényei minden korábbinál inkább felhívták a figyelmet arra, hogy a nemzet, a nemzeti érzés, az asszimiláció és az asszimiláció elutasításának kérdései társadalmainkban máig tisztázatlanok.

Orbán Viktor költői lendülettel szerkesztett, gondolatilag is magával ragadó beszéde, s a Nemzeti Színház annak megágyazó ünnepi műsora olyan elemeket is tartalmazott, melyek a nemzetfogalom körüli ünnepi diskurzusokból kivétel nélkül mindig hiányzanak. Petőfi személyisége, s az ünneplés helyszínéül választott családi ház tudatosan helyezte előtérbe az asszimiláció problémáját. Nem csak a Petőfiét, hanem áttételesen akár a kunokét is.

Nem csak a Petrovics család tért vissza többszörösen, és nem csak az Illyés Gyula-i explicit mondatok hangzottak el, miszerint Hrúz Mária szülés közben szlovákul szólította az Istent, s a családban még Petőfi gyerekkorában is két nyelven folyt a szó, de Orbán Viktor a szlovák szülők előtt is szimbolikusan kalapot emelt.

A Nemzeti Színház művészeinek „Magyar vagyok!” táncritmusra ismételt, sőt világgá harsogott mondata mintegy megalapozta a kormányfői gondolatmenetet. 

A magyarságot Petőfivel megajándékozó szlovákságnak tett gesztusokat nem követte éppen tapsvihar, de már az is nagy dolog, hogy a magyar kormányfő szájából elhangozhattak. Még akkor is, ha mindez nem volt mentes a napi politikától sem. Akinek volt füle hozzá, pontosan tudta, hogy a Petrovics család előtti főhajtás elegáns válasz volt arra a minősíthetetlenül gyűlölködő, nem csak a diplomáciai nyelvezettel, de az elemi kulturáltság követelményeivel is összeegyeztethetetlen hangnemre, mellyel a szlovák külügy- és hadügyminiszter Orbán Viktort és Magyarországot gyalázta. Félreérthetetlen volt a rejtett üzenet: „Ezek vagyunk mi!”

De a megszégyenítés szándéka (a szlovákiai magyarok és a szlovák gyűlölködők kivételével) a hallgatóság zöme számára szerencsére háttérben maradt. A nézők túlnyomó részében nem is tudatosulhatott. De hogy a gesztus maga sokakban némi ellenérzést is kiváltott, azt az ünnepségek egy másik mozzanata, a Magyarországon megtelepedett vietnami operaénekes, Ninh Long által – vitézkötésben, és alig érezhető akcentussal – előadott (mellesleg lenyűgöző) Bánk bán nagyáriája volt. A vietnami-magyar énekes produkciója nem csak Magyarországon, de még Amerikában is kiverte a biztosítékot.

varosnapokHirdetés

Orbán mondata kissé parafrazálva – miszerint Petőfiben benne van minden magyar és minden magyarban benne él Petőfi – kétségtelen igazság. A magyar nép valóban befogadó. Ha valaki Ninh Longhoz hasonlóan „nyíltan” kimondja, hogy „Tíz év telt el azóta, hogy az első nap Vietnamból betettem a lábam a kegyelem földjére. Hálás vagyok, hogy (…) a Magyar Nemzeti Múzeum színpadán állhatok a nemzet ünnepén”, mi magyarok is hálásak vagyunk neki.

Csakhogy a kérdés ennél valamivel azért bonyolultabb. Korántsem vagyunk büszkék azokra a százezrével asszimilálódó-asszimilált magyarokra, akik (nyilvánosan, enélkül ott sem megy) hálásak azért, hogy románok, szlovákok, szerbek, ukránok, osztrákok lehetnek. Sőt hajlamosak vagyunk árulóknak tekinteni őket. Merthogy a mi kisebbségi nézőpontunkból azok is.

Persze van itt egy alapvető különbség. Mi nem tíz éve és nem idegen országokból érkeztünk. Mi úgy szeretnénk hálásak lenni nyakunkba szakadt hazáinknak, hogy őseink földjén továbbra is magyarok, a magyar nemzet tagjai  maradhatunk. Magyarok, akik büszkék lehetünk magyarságukra és egyidejűleg hálával adózhatnánk annak az államnak, mely – a mienk mellett (!) – ingyen és bérmentve saját nyelvével és kultúrájával (is) megajándékozott.

Az a magyar, aki – akárcsak felmenői – folyamatosan Magyarországon élt, aligha ismerheti azt a skizofréniát, melyet számunkra az asszimiláció fogalma jelent. Észbontó állapot, hogy nekünk az asszimilációt egyszerre kellene erénynek és aljasságnak, meg az amúgy is egyre rohamosabban apadó közösségeink szétverésének (is) tekintenünk.

Petőfi sem egyszerű eset. Mert mi lett volna, ha a szabadságharcot sikerül győzelemre vinni? És a Petőfi-féle világszabadság idealizált állapotában a románok, a szlovákok, a szerbek, a ruténok, a zsidók, az örmények, a cigányok, a németek elkezdenek ragaszkodni a maguk románságához, szlovákságához, szerbségéhez, ruténségéhez, ​örménységéhez, cigányságához, németségéhez? Hogyan viszonyulhatna mindehhez Petőfi? És ha felébredne benne is a magyarnál nem kevésbé emberszámba vehető, s ekként nem kevésbé önérzetes szlovák, aki a saját második nemzetét is a magyar mellé szeretné emelni, hogyan viszonyulhatnának hozzá a „magyari magyarok”. (Az előbbi fogalom szinonimáinak se szeri se száma: fajmagyar, vérségi magyar, mélymagyar, született magyar etc.)

Akiket önérzetükben bántott a Ninh Long szájából felhangzott szöveg miszerint, „Hazám, hazám, te mindenem, tudom, hogy mindenem neked köszönhetem…”, pusztán azért, mert „saját országukban” nem ők azok, akiknek hangján az ária ezen a színvonalon szólalhat meg, nem lehettek kevesen

.

 (A kommentek tanúsága szerint nem is voltak…) Ahogyan a zsidók monarchiabeli sikerei sem mindig ok nélkül ingerelték a különböző okokból kevésbé sikertelen „magyarokat”. Ha Petőfi mondjuk az Apponyi-féle törvények előestéjén emel szót saját – a kor nemzeti mozgalmainak kedvező hangulatban mozgolódó – szlovák honfitársai érdekében (is), a kortársak minden érdeme ellenére nem kezdik-e őt is idegennek tekinteni? (Vagy jobb esetben annak is.)

 

Sajnos, a magyarországi közvélemény – visszamenőlegesen is! – tiszteletreméltó erénynek érzi a nemzetiségek jelentős részének a többségi magyarságba való beolvadását és a magyarság elleni bűntettnek

 a határon túli magyarok többségi nemzetekbe való beolvasztását.

Mi ez is, ha nem skizofrénia?

S ha az, hogyan lehetne feloldani? Magyarországon már sehogy, arról a vonatról már lekéstünk...

De ez idő szerint sajnos a nagyvilágban sem. Még mindig. Mert ott egy másik skizofrénia betegíti meg a lelkeket. Annak, az egyén szabadságára alapozott világszabadságnak az előbbivel mélységesen rokon gondolata, melynek jegyében a Nyugat ma is nyelvileg és kulturálisan „egységes” – és államként sérthetetlen – társadalmakat (azaz közösségeket) épít fel (pontosabban homogenizál) „mindenféle” őslakóból és bevándorlóból. Ukrajna – úgy hírlik – ma az európai szabadságeszmét és a demokráciát védelmezni. Hívei szerint nyelvi-kulturális hovatartozástól függetlenül, úgymond. Miközben még csak nem is titkolja, hogy az országot sikeressége esetén irgalmatlanul meg fogja tisztítani minden nem-ukrán kisebbségtől.

Ha az oroszok győzedelmeskednek, az uralmuk alá került területeken ők fognak minden szál ukrántól megszabadulni. S ebből ők sem csinálnak túl nagy titkot.

Az együttélés alapeszméje, melyre eredendően az európai egység is épült volna, egyre ritkábban hangzik el. Maholnap még a számítógépek helyesírás-ellenőrzői sem lesznek képesek értelmes jelegyüttesként felismerni. Pedig ez az egyetlen (és kétségtelenül lehetséges) alternatíva. Évezredeken át többé-kevésbé az is volt. Sajnos manapság a többségi társadalmak legkisebb gondja is nagyobb annál,​ hogy maguk mellé emeljék (vagy legalább engedjék) a kisebbségeiket. Mindenütt és sajnos minden – alapvetően célszerű, de agyafúrt kiskapukkal telezsúfolt – nemzetközi szabályozás ellenére gyakorlatilag akadálytalanul sárba tiporják, mert tiporhatják őket. Az európai értelmiség felvilágosodásban elsötétült elméje, miszerint az állam nem nyelvi-kulturális közösségek együttélésének valóban emberséges színtere, hanem egyetlen nyelvi-kulturális közösség egyetemesen embertelen olvasztótégelye, az orosz-ukrán háború történelemformáló hullahalmai nyomán immár az egyre inkább „globalizált” emberiség közösségi tudatának alapelvévé szilárdul.  Magyarán: az a Scholz kancellár által is hirdetett világtörténelmi fordulat, melyben a – minden másságot maga alá temető – többségi folyondár fokozatosan megfojthat minden kisebbséget, immár kendőzetlenül a globalizáció kikerülhetetlen velejárójaként érvényesül. (Mellesleg helyesírás-ellenőrzőm a „másságot” máris pirossal húzza alá.) Az internacionalizmus a globalizációban, akárcsak a kommunista világállam lázálmában éppenséggel az elvakult nacionalizmusok melegágyává válhat. Lásd: Németországot, és a Monarchia majd a Szovjetunió és Jugoszlávia utódállamait…  

Magyarországnak, ha van feladata, az a mai Európában főként az lehetne, hogy a minekünk amúgy obligát módon kijáró ellenszenv és rosszindulat ellenére (sőt csak azért is!) minden szinten és mindenkor a szó nem-manipulatív értelmében vett békés együttélés megváltó erejére próbáljuk ráébreszteni az európai nemzeteket. (Merthogy ma is vannak európai vagy Európába törekvő államok, melyek még a kettős állampolgárságot sem képesek elviselni…)

Iszonyatosan nehéz lesz, de aligha elkerülhető. Talán még ehhez is lehetne erőnk…

Borítókép: Facebook