Nem volt kockázatmentes vállalkozás, de a németek önbizalma akkor már (és még) határtalan volt. Pénz is volt dögivel, nem kis részt a dél-európai államokkal folytatott mind kiterjedtebb kereskedelmi aktívumból. S volt szókincs is. A bevándorló megnevezés helyett következetesen a menekült volt forgalomban. A menekülteket nem csak illik, de be is kell fogadni – mindenkit ugyanis nemzetközi szerződések köteleznek erre. Legalábbis az első szabad államban. Németország késedelem nélkül azzá is nyilvánította magát.
Merthogy Angela Merkel biztos volt benne, hogy ha a határokról visszafordítják a bevándorlókat, s azok továbbra is az európai délen rekednek, az Isten sem fogja tudni többé lemosni Németországról a már halványuló rasszista bélyeget. A Kelet-Németországban szocializálódott, s bizonyára alkatilag is jólelkű kancellárasszony a tétova kételyek hallatán büszkén vágta ki: Wir schaffen das (azaz végigcsináljuk). Később még azt is hozzátette, hogy gemeinsam (azaz közösen).
A problémák már a kezdetektől megmutatkoztak (lásd az erőszaktételekkel fűszerezett kölni népünnepséget és egyebeket), de ezekről hallani sem lehetett. A kölni eseményekről is csak jó néhány nap múlva szólalt meg a sajtó, amikor már muszáj volt, hiszen a közösségi médiát elárasztották a videofelvételek. S az áldozatok egy része (a „szégyentelenebbje”) mikrofon elé is állt. De a kisebb események a (zsidók elleni gonoszkodások, nők elleni „hétköznapibb” molesztálások stb.) már nyilvánosságra sem nagyon kerültek…
Az igazi gondot ugyanis már az integráció jelentette. A muszlimok egy-két diadalmasan mutogatott kivételtől eltekintve hallani sem akartak a német ideológusok által kieszelt német (értsd: liberális iszlámról), ragaszkodtak saját hagyományaihoz, erkölcseikhez, hitéletükhöz, sőt igazságszolgáltatásuk, a saria, bizonyos elemeihez is. A kereszténység példájából világosan láthatták, hogy az a bizonyos liberalizáció szabadság helyett végülis szabadossághoz vezet. Az utóbbira a német nők vonatkozásában a muszlim férfitársadalom fiatalabbik része villámgyorsan rá is kapott. A német női divat egy bevándorló szemében felhívásnak tűnt a keringőre… A „csábítást” sokan csak nehezen tudták leküzdeni.
Az integráció-fogalmat azonban – a könnyes jólelkűségen túl – sokak szemében a szorongató munkaerőhiány is megtámogatta. Nem akármilyen, hanem olcsó munkaerőről volt szó, mert munkavállalókat Kelet-Európa is kínált volna, de jóval drágábban. Arról nem is beszélve, hogy a bevándorlás által megteremtett enyhe munkaerőtöbblet a kereslet és kínálat törvényei szerint a munkabéreket még tovább is mérsékelhette volna. A „menekültek” csőstül érkeztek. Csakhogy egyik számítás sem vált be. A reméltnél jóval kevesebb „menekült” bizonyult hasznavehető munkaerőnek is. Ha már segélyből is eléldegélhetett…
Ennek ellenére a német határok ugyanolyan átjárhatók maradtak, mint korábban. Már egy kis enyhe bőrszín is elégségesnek mutatkozott. Csakhogy mindennek van határa. A németek is ráébredtek, hogy nem minden bevándorló menekült. A gondot egy ponton túl már a használhatatlan „munkaerő” kiutasításának lehetetlensége okozta. A kiutasítás ugyanis könnyűszerrel elhárítható volt. Az illetőnek ugyanis csak arra kellett hivatkoznia, hogy homoszexuális (bizonyítsd be, hogy nem az!), s máris megszülethetett a mentesség. Hiszen az emberi jogok elleni bűntett lenne egy büszke homoszexuálist kiszolgáltatni egy olyan államnak, melyben ezért akár le is fejezhetik. A megoldást természetesen a határőrizet szigorítása jelenthette volna. A Frontex, az uniós határvédelem szintén tehetetlennek bizonyult. Így aztán a németek fő gondjává az vált, hogy hány bevándorlót bír még el az állam. Főleg manapság, az égig érő infláció napjaiban. Nem csak kényes, de gyakran dühödt vitákat is kiváltó kérdés…
Újabban már Manfred Weber, a Néppárt elnöke is kerítésekről álmodozik… Ráadásul Brüsszelben…