Bezzeg...

Abszolút távol áll tőlem a keresztény vallás meg úgy általában a hozzá kötődő dolgok. Most nem olyan szélsőséges emberi gaztettekre gondolok, mint a pedofília vagy az egyház pénzével való visszaélés, ezeket szerintem amúgy sem lenne szabad a vallásra kenni, de ez már egy másik téma. Hozzá kötődő dolgok alatt inkább az ünnepekkel járó szertartási elemeket, szokásokat értem. 

A múlt hétvégén szinte mindenki értesülhetett a Moszkvában történt terrorcselekményről, amelynek e cikk írásakor 139 áldozata van és az elmúlt évek legbrutálisabb európai terrorcselekménye. 

Csak egy gyors kérdést tennék fel és máris folytathatod félbehagyott teendődet: mikor nevettél úgy igazán, olyan jó ropogóst, hogy a könny is folyt már az arcodon, és a hasad is fájni kezdett? Emlékszel még egyáltalán erre az érzésre? Ha a válaszod igen, akkor máris abbahagyhatod az olvasást. Viszont, ha már te sem tudod pontosan, hogy mikor esett meg veled utoljára a nevetés ezen őszinte, ízes formája, kérlek, kerülj beljebb!

A Román Vasúttársaság virágzik. Apró kis pénzlehúzás, és késésillatú szirmokat hullat. De igazán nem lehetek ennyire szőrszálhasogató, a késés bárkivel megtörténik. Naponta, akár többször is? Igen, és hát ez valahol már a társaság ismertetőjegyévé is vált. Ha most hirtelen percre pontosan kezdenének járni a vonatok, oda lenne a hosszú évek alatt felépített hírnév. Na, még mit nem, nem másoljuk a hanyatló Nyugatot, a végén még jegyár-visszatérítést is bevezetnének, az meg milyen már.

A közösségi média lehetőséget ad arra, hogy megosszuk életünk legszebb pillanatait – persze retusálva –, valamint, hogy olyan képet fessünk magunkról, családunkról, a mindennapjainkról, amely által tökéletesnek bizonyulhatunk mások szemében. A látszólagos tökéletesség. A virtuális világban könnyű megalkotni a hibátlan életet, filtereket pakolni a képekre, esztétikusan elrendezni őket, szép leírással, emojikkal, zenei aláfestéssel meg miegymással. A valóságban azonban ez szörnyen bonyolult, szinte lehetetlen.

Megtörténik néha, vagy inkább elég gyakran, hogy tükörbe nézve, valaki számunkra ismeretlent látunk ismerős testben. A mi testünkben. De ha nem én vagyok magamban, akkor ki lakik énbennem?

Mondják, hogy az első szessziós időszak a legkegyetlenebb. Ez nem feltétlenül igaz. A másodikban is éppen annyira vért fog izzadni az, aki nem éri be az átmenővel, de sok esetben még azok sem menekülnek a gyomorgörcstől, akik azt vallják, mindegy hányas, csak legyen meg. Igaz ami igaz, a sfântu’ cinci sok egyetemistát húzott már ki abból a gödörből, amibe a legtöbb alkalommal saját magunk ugrottunk fejest, ez viszont független attól, hogy éppen hányadik vizsgaidőszakunkat éljük meg.

Erdély fővárosában, a több ezer éves múltra visszatekintő Kolozsváron baj van. A település irdatlan sebességgel növekszik, az infrastruktúra pedig – amelynek egy része még a középkorban kialakult alapokon nyugszik – képtelen tartani a lépést ezzel a terjeszkedéssel. Az ingatlanárak az egekben vannak, és nem mutatnak csökkenő tendenciát, a munkaerőpiac pedig módfelett fragmentálódott az elmúlt másfél évtized során: az informatika különböző ágazatai dominálnak, amelyeket a pénzügy, a jog és a mérnöki szak követ.

Újabb háború, újabb esély a véleménynyilvánításra, már ha az egyáltalán a sajátunk.

A disztópia, amiben élünk, szinte naponta tud meglepetéseket okozni és időszakonként egyre gyakrabban hangzik el az „ez is lehetne Black Mirror-epizód” mondat. A bizarr és elkeserítő történések halmaza egyre csak nő és egyre nehezebb szemet hunyni felette.

Megváltónk és messiásunk, Elon Musk ismét előrukkolt valamivel, ami egyenesen Black Mirror-epizódból szabadult. Agyimplantátumokat fejlesztetett ki, és már nem csak a majmoknak adatik meg az öröm, hogy egy csip lehet a fejükben, ugyanis elindultak az emberi tesztelések. A cél, mint mindig, természetesen most is nemes, az implantátum látássérült vagy lebénult emberek megsegítésére készült.

Már a pandémia előtt fel-felröppent a hír: Európa nyugati társadalmaiban eljátszadoznak a négynapos munkahét gondolatával, helyenként tesztelik is. A dolgozók túlnyomó részét home office-ba kényszerítő járvány és a munkavállalóknak a koronavírus kordába szorítása utáni visszatérése a gyárakba, hivatalokba felgyorsította a csökkentett munkahétről folytatott társadalmi diskurzust.