Vannak olyan karácsonyi fények, amelyek színesek. Vannak olyanok is, amelyek fehérek vagy sárgásak. Vannak kicsik, egészen picik, nagyobbak és hatalmasak is. Vannak olyanok is, amelyek nem világítanak, mert elromlottak. Mi van azokkal a fényekkel, amelyekhez sem elem, sem konnektor nem dukál? Szemetek, feleslegesek? Vagy valaki elveszi tőlük a lehetőséget és azért nem tudnak fényleni? Ha valami arra lett kitalálva, hogy fényes legyen és világítson, de ehhez nem kapja meg az alapvető forrást, akkor szemétnek számít?
Bezzeg...
Úgy tűnik, hogy a naptárakat lassan dobhatjuk a kukába, mivel november elején a karácsonyfa úgy feszít a nappaliban, mintha túlórázna, a bevásárlóközpontokban pedig úgy üvölt a Jingle Bells, hogy 24-ére már elegünk lesz belőle. A mikuláscsokik és a narancsok is készenlétben állnak december 6-ára – de hiába, mivel a Mikulás mostanában iPhone 17-est hordoz a puttonyában.
Abszolút távol áll tőlem a keresztény vallás meg úgy általában a hozzá kötődő dolgok. Most nem olyan szélsőséges emberi gaztettekre gondolok, mint a pedofília vagy az egyház pénzével való visszaélés, ezeket szerintem amúgy sem lenne szabad a vallásra kenni, de ez már egy másik téma. Hozzá kötődő dolgok alatt inkább az ünnepekkel járó szertartási elemeket, szokásokat értem.
A múlt hétvégén szinte mindenki értesülhetett a Moszkvában történt terrorcselekményről, amelynek e cikk írásakor 139 áldozata van és az elmúlt évek legbrutálisabb európai terrorcselekménye.
Csak egy gyors kérdést tennék fel és máris folytathatod félbehagyott teendődet: mikor nevettél úgy igazán, olyan jó ropogóst, hogy a könny is folyt már az arcodon, és a hasad is fájni kezdett? Emlékszel még egyáltalán erre az érzésre? Ha a válaszod igen, akkor máris abbahagyhatod az olvasást. Viszont, ha már te sem tudod pontosan, hogy mikor esett meg veled utoljára a nevetés ezen őszinte, ízes formája, kérlek, kerülj beljebb!
A Román Vasúttársaság virágzik. Apró kis pénzlehúzás, és késésillatú szirmokat hullat. De igazán nem lehetek ennyire szőrszálhasogató, a késés bárkivel megtörténik. Naponta, akár többször is? Igen, és hát ez valahol már a társaság ismertetőjegyévé is vált. Ha most hirtelen percre pontosan kezdenének járni a vonatok, oda lenne a hosszú évek alatt felépített hírnév. Na, még mit nem, nem másoljuk a hanyatló Nyugatot, a végén még jegyár-visszatérítést is bevezetnének, az meg milyen már.
A közösségi média lehetőséget ad arra, hogy megosszuk életünk legszebb pillanatait – persze retusálva –, valamint, hogy olyan képet fessünk magunkról, családunkról, a mindennapjainkról, amely által tökéletesnek bizonyulhatunk mások szemében. A látszólagos tökéletesség. A virtuális világban könnyű megalkotni a hibátlan életet, filtereket pakolni a képekre, esztétikusan elrendezni őket, szép leírással, emojikkal, zenei aláfestéssel meg miegymással. A valóságban azonban ez szörnyen bonyolult, szinte lehetetlen.
Megtörténik néha, vagy inkább elég gyakran, hogy tükörbe nézve, valaki számunkra ismeretlent látunk ismerős testben. A mi testünkben. De ha nem én vagyok magamban, akkor ki lakik énbennem?
Mondják, hogy az első szessziós időszak a legkegyetlenebb. Ez nem feltétlenül igaz. A másodikban is éppen annyira vért fog izzadni az, aki nem éri be az átmenővel, de sok esetben még azok sem menekülnek a gyomorgörcstől, akik azt vallják, mindegy hányas, csak legyen meg. Igaz ami igaz, a sfântu’ cinci sok egyetemistát húzott már ki abból a gödörből, amibe a legtöbb alkalommal saját magunk ugrottunk fejest, ez viszont független attól, hogy éppen hányadik vizsgaidőszakunkat éljük meg.
Erdély fővárosában, a több ezer éves múltra visszatekintő Kolozsváron baj van. A település irdatlan sebességgel növekszik, az infrastruktúra pedig – amelynek egy része még a középkorban kialakult alapokon nyugszik – képtelen tartani a lépést ezzel a terjeszkedéssel. Az ingatlanárak az egekben vannak, és nem mutatnak csökkenő tendenciát, a munkaerőpiac pedig módfelett fragmentálódott az elmúlt másfél évtized során: az informatika különböző ágazatai dominálnak, amelyeket a pénzügy, a jog és a mérnöki szak követ.
Újabb háború, újabb esély a véleménynyilvánításra, már ha az egyáltalán a sajátunk.
A disztópia, amiben élünk, szinte naponta tud meglepetéseket okozni és időszakonként egyre gyakrabban hangzik el az „ez is lehetne Black Mirror-epizód” mondat. A bizarr és elkeserítő történések halmaza egyre csak nő és egyre nehezebb szemet hunyni felette.