Bezzeg...

Nyomtatványok tengerében érzi igazán jól magát az egyetemista. Amikor meglát egy tanulmányi szerződést, azonnal felpezsdül a vére. Mindig nagyon szomorú lesz, ha a hétnek, annak az egy napjának egyórás időintervallumában sem találja nyitva a titkárságot, amikor elvileg szaladgálhatna oda a problémáival. Nem azért, mert már ötödször próbálkozik, hanem mert annyira szeret ott lenni.

Mindig csak a baj van velük. Az utóbbi időben számtalanszor megkaptuk ezeket a mondatokat a nálunk néhány évtizeddel idősebb generációtól. Ezek a mai fiatalok túl kényelmesek, nem akarnak dolgozni, elvárják, hogy a szülő tartsa el őket. Ezek a mai fiatalok szemtelenek, nem tudnak közösségben viselkedni. Ezek a mai fiatalok túlérzékenyek, mindent magukra vesznek, szinte azonnal megsértődnek. Ezek a mai fiatalok állandóan buliznak, isznak, cigiznek, felelőtlenek, nem bírnak magukkal.

Szerintem senkit nem fogok meglepni azzal, ha az internetet az információk Kánaánjának nevezem, vagy megállapítom, hogy ez a bőség milyen gyorsan vált természetessé. Még akkor sem mondok újat, ha arról beszélek, hogy az okostelefonok nyújtotta lehetőségek menyire csodálatosak és bűnösek egyszerre. A telefonom az első, amit reggel a kezembe veszek és az utolsó dolog, amit lefekvés előtt leteszek. Még ki sem találtam egészen, hogy milyen okból oldottam fel a képernyőt, az ujjam automatikusan lecsap az Instagram-ikonra.

Lassan pont egy éve annak a napnak, amikor minden egyetemistában tudatosult, hogy a normális életnek bizonytalan ideig szünetelnie kell. Tisztán emlékszem az egyik tanárom utolsó mondatára, amelyet személyesen hallottam tőle. Találkozunk a… hát remélem, hogy az életben még találkozunk” – köszönt el humorosan. Nagy valószínűséggel fogunk is, akkora baj azért nincsen, de valószínűleg sokan nem gondoltuk, hogy egy évig a laptopunk előtt görnyedve kell bámuljuk egymást vagy kikapcsolt kamera esetén egymás monogramját.

Ismerős kérdés, ugye? Mert az ember lánya nem lehet huzamosabb ideig szingli. Főleg falun, mert azért városban el-elmegy. De ha falun élsz, lassan betöltöd a huszonegyet, és nincs az ujjadon egy héthatárig is ellátszó gyűrű, vagy legalábbis a fahasítástól és a szénapakolástól kigyúrt tettre kész férfiú az oldaladon, akkor már-már napi szinten támadnak le ehhez hasonló kérdésekkel.

Tegnap az utcánkban bicikliző gyerekeket láttam. Eszembe jutott, hogy 10 évvel ezelőtt engem haza se lehetett kergetni, késő estig hajtottuk a kerékpárokat fel és le, vagy szaladgáltunk bújócskát játszva. Ha mégis idő előtt hazakeveredtünk, az azért volt, mert valamelyikünk elesett és a szüleinkhez totyogtunk, hogy lássák el a sebeket. Zajjal és gyerekzsibongással volt teli az utca. Manapság már nem így van.

Az élet fontos kérdései nagyjából egy síkon mozognak azzal, hogy egy hosszú, mámorító este után ki marad a helyszínen takarítani. Annyi a különbség, hogy míg az elsőn sokáig kell rágódni, addig a másodikra egyértelmű a válasz: kevesen. Sőt, rajtad és három-négy emberen kívül szinte senki, s valljuk be, azért nem utánad és azon néhány ember után maradt úgy a helyiség, mint amin tornádó söpört végig.

A Hollandiában töltött munkaidőm alatt egy nap a közvetítő cég csomagolóüzembe küldött ki. Ott elsőként egy spanyol ajkúval találkoztam, akinek jó szándékom jeléül be akartam mutatkozni, de dilemmába keveredtem. Te hogyan magyaráznád meg neki, hogy téged Lukácsnak hívnak...? Először hangosan kimondod, majd ismétlő kántálásba kezdesz, hátha megérti? Az á betűnél még azt hiszi, fáj valamid, s már gondolkodik azon, hogy orvost hívjon. De addig is felhúzza a szemöldökét, s a bamba őztekintetet gyakorolja.

Nagyjából két éve terveztem újranézni a Cinema Paradisót, de valahogy mindig közbejött valami. Vagy időm nem volt, vagy hangulatom, de a múlt héten a pénteki délutánom néhány óráját mégiscsak erre szántam. Arra számítottam, hogy újra meghatódom, de arra nem, hogy ennyire elgondolkodtat a film.

Olyan világot élünk, amelynek egyik mozgatórugója a megfelelési kényszer. Rengeteg időt szánunk arra, hogy a körülöttünk lévők elvárásait teljesíteni próbáljuk. Szinte mindent megteszünk, hogy kifogástalan teljesítményt nyújthassunk, ne kapjon hibát senki bennünk, mindig legyünk elérhetők mások számára. Ezzel a megfelelni próbálással viszont egy idő után teljesen elveszítjük önmagunkat, lassan azt sem fogjuk tudni, kik vagyunk valójában. Elfeledjük értékeinket, egyéniségünket, saját célunk nem lesz annyira előtérben, mint mások elvárásainak teljesítése.

Mindenki hallhatott legalább egyszer már arról – ha nem bizonygatta maga is – hogy manapság nehéz szerelmesnek lenni, illetve még nehezebb megtalálni „az életfogytig tartó igaz szerelmet”. Különös generációs jelenség tapasztalói vagyunk: mindenkinek az igazi társra van szüksége, mégsem kapják meg azt sokan. Az idősebb nemzedékekkel ellentétben, mára már teljesen átértékelődött a kapcsolatok világa, a hetekig tartó udvarlási folyamatokat felváltotta néhány rövid beszélgetés, amiből már pattan a tűz, ellehetetlenítve a fiatalokat attól, hogy alaposan megismerjék egymást.

Most már egy órája bámulom a számítógép képernyőjét: fehér, üres lap. Tetszik a tisztasága, egyszerűsége, hogy nem akar mondani semmit. Sem jót, sem rosszat, sem pletykát, sem hasznosat. Be kellene piszkítani. Írni kellene rá mondatokat, szavakat, betűket. Ismételni kellene a szabályokat, a hiányainkat, nyomorunkat. Kapaszkodót kellene adni néhány sorban, egy boldog percet, egy cseppnyi mosolyt, valami vicceset, ironikusat, bosszantót. De elfogytak, elhagytak a szavak, a betűk, a gondolatok. A távolból néznek vissza és hangos röhögésük visszhangzik. Elhasználtam már mindegyiket.

Most melyik is helyes, etajul şapte, vagy al şaptelea? Igazából annyira mindegy, mert ha rákérdeznék valamire, valószínűleg annyi jutna eszedbe, hogy zusammen, holott ez aztán végképp nem az a nyelv, amelyen legékesszólóbban nyilvánulsz meg. Ahogy a tömbházajtóhoz egyre közelebb kerülsz, és szomszédod még mindig a kulcsait keresi, egyszerre leváltod a gyors és hosszú lépéseket a vánszorgós és minden falevélnél lassító járásmódra. Közben egyre idegesebb leszel, és eszedbe jut, hogy egymagadban olyan barokk körmondatokban tudsz fogalmazni románul, hogy öröm hallgatni.

Ezt el sem hiszem. Itt van, máris megjött, és nekem alig volt időm felkészülni az érkezésére. Nem csoda, mindig ezt csinálom. De most azt hittem, hogy késni fog. Erre három nappal korábban ideér. Szemtelen. Mindig az volt. De most... Most kissé megesett rajta a szívem. Hónapokon át kutatta a lehetőségeket, hogy miként oldhatná meg az utazást, meg az egész ittlétét. Miközben csak arra gondolhatott, hogy bárhogyan is cselekszik, nem sokakat ragadtat majd el itt saját magával. Ami azt illeti, engem sem villanyoz fel a gondolat, hogy egy évig el kell viselnem a jelenlétét.

Az elmúlt évek legfurább szessziója előtt állunk. Hiába hittem az első három félév után, hogy már nem érhet meglepetés, a vírus közbeszólt. A távoktatás komoly nehézségeket okozott mindenkinek, sok tantárgynál kellett eltérni az eredeti tervtől. Rajtunk és a tanárokon is gyakran érezhető volt a tanácstalanság, hiszen erre a helyzetre tökéletes megoldás nincs. Nekem is hetekre volt szükségem az alkalmazkodáshoz.