Meglepetésként ért a szesszió, amelyet mások már szinte örömmel hoztak fel témaként, sokat emlegették. Bezzeg, arra senki sem figyelmeztetett, hogy a szesszió a létezésem szélére sodró élményeimet tartalmazza majd. Kérlek, vegyétek figyelembe, hogy eme cikkemet energiaital-túladagolásban és enyhe alváshiányos állapotban írom, tehát ha a mondanivalóm valahol elkalandozna, az csupán a fejemben vibráló slide-ok és képletek mellékhatása.
Az egyik problémám az, hogy az egyetemi évnyitón arra miért nem figyelmeztettek, hogy a szesszió nem csupán vizsgaidőszak, hanem pszichológiai kísérlet is, amely teszteli az embereket, hogy napok alatt mennyi információt tudnak magukba erőszakolni, hogy hány alvás nélkül töltött nap után kezdünk árnyékembereket hallucinálni, és mennyi energiaitalt vagyunk képesek elfogyasztani anélkül, hogy kórházban kössünk ki. Ha lett volna ilyen figyelmeztetés, talán jobban felkészültem volna, például előre sírtam volna a párnámba.
Az időmenedzsment fogalmát is szeretném kritizálni. A felkészülésre „papíron” két hetünk van, de ez az idő úgy telik el, mint a bankkölcsön, kamatostól. Mire észbe kapunk, a legfontosabb vizsgáig már csak két nap van hátra. Ekkor két lehetőség marad: vagy a mikró gombjaival próbálok időgépet létrehozni, vagy elhiszem, hogy a tankönyveim tartalma rejtélyes módon felszívódik a fejembe, miközben alszom.
És akkor ott vannak a vizsgáztatók. Van az a pillanat, amikor a tanár mosolyogva megkérdezi, hogy „ugye, ez egyértelmű?”, miközben a kérdése úgy hangzik, mintha másik nyelven, másik dimenzióban tenné fel. Ilyenkor legszívesebben azt mondanám, hogy „nem, nem egyértelmű, úgy érzem magam, mintha az agyam elhagyta volna a testemet, és másik bolygón bolyongana”.
Aztán ott van a vizsga utáni állapot: a testem annyira hozzászokott a stresszhez és az állandó tanuláshoz, hogy amikor végre elalszom, a memorizált adatokat az agyam automatikusan elkezdi lejátszani. Nem csodálkoznék, hogy ha meghalnék, nem az életem legszebb pillanatait látnám, hanem az egyetemi órák PowerPoint-bemutatóit.
Mindezek után államilag támogatott terápiás cicasimogatást vagy közös sírásra fenntartott egyetemi termet várnék el. Addig is azt kérem, hogy a világ gondoskodjon arról, hogy továbbra is ilyen isteni instant rámeneket készítsenek, mert nélkülük nem élném túl.
