Erdély fővárosában, a több ezer éves múltra visszatekintő Kolozsváron baj van. A település irdatlan sebességgel növekszik, az infrastruktúra pedig – amelynek egy része még a középkorban kialakult alapokon nyugszik – képtelen tartani a lépést ezzel a terjeszkedéssel. Az ingatlanárak az egekben vannak, és nem mutatnak csökkenő tendenciát, a munkaerőpiac pedig módfelett fragmentálódott az elmúlt másfél évtized során: az informatika különböző ágazatai dominálnak, amelyeket a pénzügy, a jog és a mérnöki szak követ.
Vádolni egyetlen személyt, közösséget, nép- vagy társadalmi csoportot elsősorban lehetetlen, másodsorban pedig oktalan, de minden bizonnyal a hozzám hasonló siheder egyetemisták is hozzájárultak ennek a problémának a felerősödéséhez az utóbbi néhány évtized során. Tízezrével elözönlöttük a várost, a fogyasztói társadalom növendékeiként új igényeket hoztunk magunkkal, és ezzel saját képünkre formáltuk a szolgáltatói réteget, amely nem feltétlenül egyezik meg a helybéliek szükségleteivel. És ez bennünket különösebben nem zavar. Mi Kolozsvárt csupán ugródeszka gyanánt használjuk: itt tanulunk, dolgozunk és élünk három, öt, esetleg hat éven át, majd hazatérünk, netán nyugatnak vesszük az irányt, ha pedig itt telepszünk le, általában friss diplomásként könnyűszerrel elhelyezkedünk a szakmában.
Az általunk teremtett károk pedig a tősgyökeres kolozsváriakon csattannak. Ők azok, akik a megduzzadt forgalom miatt naponta órákon át vesztegelnek a dugóban, akik a saját szülővárosukban nem engedhetik meg maguknak egy ingatlan birtoklását, és kénytelenek a szomszédos településekre kitelepedni, ők azok, akik küszködnek a munkaerőpiacon, amelyet feltöltenek az ide bevándorlók. Megszűntek a gyárak, de megnyíltak a bevásárlóközpontok. Bezártak a régi vágású vendéglátó létesítmények, de nyíltak helyükbe gyorséttermek és kocsmák. Meg vagyok győződve afelől, hogy nem a helyi lakosság igényének a kielégítésére működik lokál minden második üzlethelyiségben a belvárosban.
Egyre csak dagad tehát ez a buborék, és ahogy fújódik, a falai vékonyodnak, növekszik rajta a nyomás. Feszül a húr, amíg feszülhet, de előbb-utóbb elszakad, kipukkad a buborék. Ha a mesterséges intelligencia rohamos fejlődése miatt nem lesz szü
kség a temérdek informatikusra, mi történik majd a rengeteg irodával, vállalkozással, befektetéssel? Ha elmegy a munkaerő, és nem lesz igény a felduzzadt szolgáltatói rétegre, ki fog adózni? És ha – ne adj’ isten – az önmagát lassan de biztosan felemésztő Európai Unió megvonja a számos pályázati összeget, miből fogja fenntartani magát a város?
Legegyszerűbb számomra, mint egyetemi évei végéhez közeledő diáknak, az lenne, ha nem foglalkoznék mindezzel. Élvezhetném a (drágán vesztegetett) jólétet, amelyet ez az erőteljesen nyugatiasodó város nyújt, majd diplomával a kezemben emelném a kalapomat, és eredeti tervemhez híven hazaköltöznék Székelyföld szívébe, ahonnan származom. De mégis egyre sűrűbben gyötör a gondolat, hogy milyen sors vár Erdély fővárosára, hiszen a maroknyi magyarságnak, amelyet még nem olvasztott magába a cudar környezet, Kolozsvár volt és lesz a szellemi központja, ha pedig ez a kártyavár összedől, a fennmaradásunk végérvényesen veszélybe kerülhet.
