Szokásosnál csendesebb volt a szombat délelőtt: az ausztrál nyílt bajnokság női döntőjét figyelte az ország egyik fele, még az is, amelyik történetesen nem mindenevő sportrajongó, vagy szakképzett teniszőrült.

Bajosan találni a mostaninál kedvezőbb kontextust arra, hogy a kultúra értékmentő funkciójának fontosságát -- már megint, sőt újfent- hangsúlyozó szöveget passzírozzunk a lap harmadik oldalára: a nemzeti kultúra (romániai) napja és a magyar kultúra ünnepe közé torlódott időszakban fejeztem be Orhan Pamuknak Az ártatlanság múzeuma című munkáját (Helikon Kiadó, 2017).

Ilyen kezdetet is ritkábban jegyeztek, átlagon felüli termés ez a tizennyolcadikai; még szerencse, hogy mi magyarok alább adnánk három fokozattal mert a 15-ös valahogy szimpatikusabb: főleg a márciusi. Mert kokárdát mégsem lehet évente kétszer feltenni, az már szemet szúrna a diszkriminációellenes testületnek, meg tényleg nem fair a hazai lengyelekkel szemben, hogy csak egyet említsek kapásból az ország 17 nemzeti kisebbsége közül.

A kiválónak nem nevezhető hazai úthálózat a napokban újabb próbatételt fog kiállni: amerikai hadoszlopok gurulnak végig, szám szerint öt, hogy megkezdjék az ország második világháború utáni időszakának egyik legátfogóbb gyakorlatát. Kabulban rekordméretű veszteséglistát okoz egy robbanóanyaggal csordultig pakolt tartálykocsi, a belga miniszterelnök pedig átmenetileg megsüketül, mert egy sporteseményen éppen mellette sütötte el a startpisztolyt az erre kiszemelt királyi sarj. Phenjan továbbra is fenekedik, újabb „sikereket” könyvel el rakétaügyben, miközben a Trump-adminisztráció propagandagépezete bejelenti, hogy ők is sikeresen üzemelték be a rakétaelfogó rendszerüket. Németország a NATO-csúcs környékén feladni látszik eddigi óvatos fegyverkezési politikáját és belekapcsol, mintegy jelezve, exportra is fog termelni bőven.