Boia a határok megvonásának mikéntjéről való vélekedést sem spórolja meg, bár ezzel már végképp magára vonta a szolgálatos patriotárd kórus pfújjolását; valójában nem tesz egyebet, mint folytatja eddigi szakmai krédójának visszaigazolását. Kimondja és adatoltan bizonyítja azokat a tételeket, amelyek kényelmetlenek, vitát kavarnak, ellenszenvet generálnak. Például a határkérdésben szerzőnk listázza azokat a helyzeteket, amikor a végső demarkáció megállapításakor kikérték a helyi lakosság véleményét. Erdély (de ugyanúgy Felvidék és Délvidék ) esetében az egyetlen – illuzórikus – módja lett volna annak, hogy a trianoni térkép másként alakuljon. Elegendő a Szatmár–Nagyvárad–Nagyszalonta–Arad sávot megfigyelni a korabeli demográfiai adatokkal és látjuk: masszív (esetenként csak jelentős) magyar többségű települések kerültek „ideátra”. Ezzel mintegy kritikai értelmezését nyújtja Lucian Boia az elvnek, miszerint a nemzetállamok száz évvel ezelőtti kialakításakor az etnikailag minél homogénebb tömbök kialakítása volt a cél.
A történelmi és a politikai jogformálás bizonyos területekre csak másod- illetve harmadlagos tényezőként hatott. Jogosan mondhatja irredentának e sorok íróját bármely éber hazafi és lehet, hogy a szerkesztőséget is úgymond exponálom, ezért nem is játszom el tovább a gondolattal, miszerint a Királyhágónál felállított vámhivatallal inkább meg tudnának barátkozni a Nagy Erdélyi Jeremiád narratívájába nyakig beágyazott magyarok. Hogy a másik, még meredekebb változatot, a független Erdély alternatíváját ne is bolygassuk: maguk Maniuék is csak arrébb, a harmincas években eszméltek rá, hogy a regátbeli dominancia jószerivel saját transzilván bázisukat lazította fel. A legkézenfekvőbb variáns a mondom a magamét verseny leduplázott formája, ahol mindenki a maga közössége felé fordulva, de kicsit azért a „másikra” is kikacsintva ugyanazokat a berögzött szó (és talán gondolat)fordulatokat ismétli el: mi azt, hogy nem tartottátok be és adósok vagytok, ők azt, hogy évszázada nem jutottatok lojalitás című tantárgyból a kiscsoportból a grupa mijlocie szakaszba. Nos ettől óv Lucian Boia, hogy a Trianon-kutatás magyar eredményeit mellőző, vagy ahhoz startból ellenségesen viszonyuló román történésztársadalom nagy része nem lesz partner abban az időnként közös gondolkodásban, ami lehet, hogy elég, ha olykor mindössze annyit jelent: van egy tér, amelyet igen szabálytalan puzzle-kockákkal lehetne lefedni; mindenki hozza a maga részecskéit és ezzel megteremtődik a (továbbra is ellentmondásokkal és fonák helyzetekkel telített) összkép előfeltétele. Belőle, mint egy svédasztalról, bárki válogathat tetszése, ízlése és ... éhségérzete szerint. A desszertnél pedig nehéz lesz megállapítani, hogy miféle s mekkora különbség van a román és magyar gyomor telítettsége között.
