A nívós küzdelemben a világelső román Halep és a dán Wozniacki látványos csatát vívott. Az eredmény e szöveg szempontjából nem releváns, inkább a jelzők az előbbi mondatból. Mert Halepet igaz, hogy a legsikeresebb hazai sportolóként emlegetik, de sorozatosan kimarad ebből az értékelésből, hogy ő valójában nem „színromán”, hanem aromán. Mint ahogyan Caroline Wozniacki is úgy dán, hogy édesanyja egykoron még Lengyelországban a röplabda-válogatottban játszott, apja meg szintén Lengyelhonban hivatásos labdarúgó volt. Ám Halepnél maradva, sőt továbbgondolva a sportberkekben még találunk olyan kiemelkedő tehetséget, aki szintén aromán: Gheorghe Hagi. Konstancai katonáskodásom idején a nyolcvanas évek közepén alkalmam nyílt a laktanyában olyan arománokkal, (vagy ahogyan az ottani többség nevezte őket: machidonokkal) beszélgetni, akik Hagival egy iskolába jártak és ők mondták, hogy már suhanc korában is fergeteges játéka volt, egymaga kicselezte az ellenfél csapatát. Úgy beszéltek róla, alig palástolt büszkeséggel, mint aki közülük való, sikeres machidon. S ha már futball itt van mindjárt Ianis Zicu, a másik példa, de Simona Amânar tornász, vagy Elisabeta Samara asztaliteniszező is, de az aréna közelében maradva Gheorghe Becali neve is felmerül, ezúttal klubtulajdonosi minőségében.
Nem lenne teljes a kép, ha a többi szférából nem szemelgetünk magukat arománoknak tekintő vagy a közvélekedés szerint ehhez a csoporthoz tartozó, esetleg aromán eredetű személyiségek névsorából: Caragiale, Toma Caragiu, Ion Caramitru, Nicu Constantin, a festő Camil Ressu, a filmrendező Stere Gulea és színházi rendező Cristian Hadji-Culea, Elena Gheorghe énekesnő . De ide kívánkozik Andrei Şaguna neve is, aki bár Miskolcon született, de aromán családból való. Az arománokkal többféle "gond" is van: egyrészt kívülről a román többség felől jelenleg -hivatalos fórumokon -- elzárkózás tapasztalható az 1990 utáni redivivusuk iránt. Másfelől maga a közösség is megosztott: vannak akik fervens módon hírdetik és követelik etnikai kisebbségként való elismerésüket, mások csak kulturális sajátosságaikhoz ragaszkodnak, megint mások már javában asszimilálódtak, s ha éles helyzetbe kerülnek legfeljebb félszájjal vallják meg felmenőik aromán mivoltát. Érdekes, hogy mintegy kompenzatív kényszerből talán rendre a leghazafibbmegnyilvánulások jellemzik őket: Şaguna nemzeti emancipációs ténykedése jól dokumentált, a két világháborúban a szélsőjobb-legionárius táborban is aránylag gyakran találni aromán hangadókat, vezéregyéniségeket, de -- s ez szintén a szemtanú élménye -- a román parlamentben is láttam (az ugyancsak aromán származású) Puiu Haşotti liberális szenátort, amint a plénumban éles nacionalista üzenetű verset szavalt Radu Gyr opuszai közül.
Szomorú aktualitással bír, hogy a hazai történésztársadalom korelnökének távozása is az arománok tematikájához kanyarít vissza: Neagu Djuvara - bár ő maga ezt nem hangoztatta, sőt közéleti állásfoglalásaiban nemzetért és országért elkötelezett románként nyilvánult meg, szintén aromán eredetű; ezt a kötődést igazolja, hogy szakemberként elvállalta 1996-ban az Arománok, történerlem, nyelv, sors című tanulmánykötet szerkesztésének irányítását.
