Miközben ez a szöveg lassan formát ölt, a franciák felsereglenek az urnákhoz, hogy megválasszák az ötödik köztársaság nyolcadik elnökét. A kampány kezdetén még többismeretlenes képlet végül letisztult, és még a legdúsabb képzelőerővel megáldott elemző sem gondolhatja másként, mint Macron győzelmével zárulni a vasárnapi voksolást.

Leginkább az lep meg, hogy mennyire agresszívek a viták – sopánkodott egy uniós parlamenti képviselőnk, stúdióbeszélgetésen, miközben a háttérben a kormányépület előtt tüntető tömegről pörögtek a felvételek. Politikusunk, aki civilben jónevű színész, a disputák színvonalát és hangnemét tette szóvá, arcán a rökönnyel vegyes felháborodás előjeleivel. Az utóbbi hetek közhangulata valóban nem kedvez az érdembeli vitáknak, és példa rá a parlamentben lezajlott, tényleg filmbe illő replikák sora, például a bizalmatlansági indítvány leszavazásának napján. Ha nívót említek, azzal már elismerem, hogy volt valamilyen szint, de itt legfennebb a maximális apályról lehet szólni, és még ezt is eufemizmusnak érzem így utólag.

Mármint az igazságé. Mostanában. Mátyás után szabadon.. mondjuk azt is, hogy ügy. Ügyünk-e a megfelelő szolgáltatás. Ha mégis, jó belekalkulálni, hogy míg a penészes paszulyos koszticakonzervért lehet azonnal tárcsázni a fogyasztóvédelem mindenütt látható helyen feltüntetett számát, az igazság szervizelése, vagy szervírozása esetén a telefonszám jóval bonyolultabb és Strassbourgban csörög, de lehet, hogy évekbe telik, míg fölveszik.

Andrei Pleşu legfrissebb dilemmatermelő írása – újra – a nemzeti értékek okos féltéséről arra késztet, hogy elmerengjek az elégséges, a jó, a nagyon jó és a kitűnően jó magyarról: mert ha románok közt ekkora választék van, ugyan mi sem maradhatunk le akár egy kisebb(ségnyi) arasszal.