Most az ötkarikás eufóriának lenne létjogosultsága, a még friss (fagytól is ropogós) olimpiai emlékmorzsák közti csipegetésé. Szocsi után ígérték, nem lesz túlköltekezés, arányos büdzséből rendeznek versenyt-- a betervezettnél kétszer többet költöttek, igaz a végösszeg elhalványul Putyin megalomániás szeszélyének ára mellett. A nyitó-záró ünnepély ötletben és kivitelben egyaránt nívót diktált, de a hideg miatt a stadionban toporgók annyira nem élvezhették a látványdömpinget, mint ahogyan a versenyek közben a sportolók sem tudtak kellőképpen edzeni, a hóviharral spékelt ultramínuszok miatt. (Téli játékok lévén itt túlzás a sopánk, de valahogy egyensúlyban kell tartani a mondatot.) Volt salamoni döntés, kemény doppingellenes üzenettel: az oroszok csak részben, zászló és himnusz nélkül jöhetek, hogy mindenki okuljon a négy éve lezajlott ipari (és állami) szintű doppingolásból. Hát nem okultak: eddig négy esetről tudni, kettő belőle orosz sportolóról szól( ez messze elmarad a Szocsiban lezajlott tiltott teljesítményfokozás méreteitől). Diplomáciai és sportdiplomáciai esély, hogy a két Korea viszonya enyhüljön és így a félsziget övezetének hangulata is tavaszosra váltson. Nos, volt közös hoki lánycsapat, meg egyazon zászló alatti felvonulás, de a nyitó és záróünnepségen amerikai küldöttek és Phenjan delegációja kínosan ügyelt arra, nehogy egy fotópuskás valamilyen konciliáns gesztusnak magyarázható mozdulatot rögzítsen a díszpáholyban; a koreaiak meg egymás között illedelmeskedtek, Dél államfőjét meg is hívták Északra, a válasz természetesen pozitív volt a maga nemében: „ mihelyt a körülmények lehetővé teszik”. A záróakkord előtt a Trump adminisztrációnak gondja volt rá, hogy már pénteken újabb szankciókat vezessen be Phenjan ellen, s ezzel már több mint 450 megszorító intézkedésig jutott -- rekord a maga nemében -- de a Fehér Ház türelmetlenségéről is szól ez a döntés, arról, hogy az Egyesült Államok vezetőségét nem hatja meg az olimpia szelleme, képtelen hétfőig, vagy legalább vasárnap estig várni az új szankciók bejelentésével. És akkor itt a román küldöttség szereplése: a legjobb amit adhatott a 28 fős csapat egy hetedik helyezés, lehet, hogy azért is, mert a nyitányban a 13-ik delegációként lépett be a stadionba. Szordínósan és félszájjal elhangzott sportújságírók, de szakvezetők részéről is, hogy teljesen másképpen kell majd felépíteni a pekingi kiadásra való felkészülést. (Itt jegyzem meg, érdemes archívumot gyűjteni napilapokból: szerintem nem lesz semmi ebből a paradigmaváltásból, legfeljebb egy kiugró tehetség révén lesz jobb a román olimpiai teljesítmény. A jóslatra meg milyen finoman passzol, ha dokumentált háttere lészen) Végére hagytam a magyar aranylázat: jött rá számottevő magyarázat - Liu fivérek gazdasági migránsként említett apjától addig, hogy a korcsolyaszövetség elnöke ott drukkolt élőben és ez is számított. Mint ahogy számításból dörgölőztek és fotózkodtak a Budapestre frissen landolt fiúkkal kormánypárti politikusok...Azt már csak futtában teszem hozzá, hogy nem a kétes tudományos címével „doppingteszten” elbukott Schmidt Pálnak kellett volna érmet akasztani az aranyos kvartett nyakába; az 1980-ban ezüstérmes Regőczy-Sallay műkorcsolya-párosnak inkább dukált volna ez a szerep.
Eddig volt, ennyi kétkedés után egyetlen bizonyosság: mire az olvasó átfutotta e sorokat, még maradt egy kortynyi kávé a csésze alján. Benne tutira ott a koffein.
