Rögtön két aspektus tülekszik előtérbe az affér kapcsán: a parlamenti tudósítók sértésként fogadták a pásztorkodásra utaló hasonlatot, bár ez a mesterség – azon kívül, hogy rusztikumunk egyik meghatározó jegye – ha jól végzik, ugyanúgy megbecsülendő foglalatosság, mint az újságíróé, amennyiben szintén jól végzi. Márpedig, valljuk meg, a parlamenti tudósítók elég nagy hányada nem egyéb, mint mikrofonállvány: felkészületlen, agresszív (vagyis hát módfelett türelmetlen), gyakorta érezni, hogy a redakcióból kiadott kérdésnél többet nem tudna saját kútfőből kipréselni. (Ez a szakmai pályaterv, ha van ilyen, téves értelmezéséből fakad: mindaddig, amíg a stúdióban, szerkesztőségben rovatvezető, vagy épp kommentátor lesz a zsurnalisztából, meg kell járnia a “terepet”; ám ha valaki épp a parlamentre szakosodott, elvárható tőle, hogy idővel egyre élesebb, precízebb, egyszóval profibb kérdéseket tegyen fel, a verseny ne azon dőljön el, hogy ki férkőzik legközelebb a mikrofonnal és hogyan tudja megelőzni kérdésével a mellette szorongó kollégákat.)
Amúgy ez a folyosóbeli nyilatkozás is a maga fura-esetlen koreográfiájával szintén elárul valamit arról, hogy mennyire nincs kommunikációs kultúránk, vagy ha úgy tetszik kulturált kommunikációs készségkészletünk. (De ebben a témában Ártándtól nyugatra is rögtön találunk riasztó iskolapéldákat, főleg intézményi sajtóosztályok és szóvivők szövegei-megnyilatkozásai révén.)
Hogy egálba kerüljön ez a szöveg, azért egy bekezdés erejéig térjünk vissza a csobánozó szenátorra. Nevével felesleges terhelnem az olvasót: eddig is ritkán fordult elő a sajtóban, és inkább a jelenségre összpontosítanék. Vagyis az attitűdre. Pontosabban annak hiányára. Nyilatkozunk (ez esetben beszólunk) valamit közszereplőként, köztérben, majd elsasszézunk, mintha mi sem történt volna. Érthető, emberileg, ha hétfős fejjel, esetleg meteopataként valaki kiborul, csakhogy honatyánk (s anyánk, mert jelenségről beszéltünk, hadd biztosítsuk az esélyegyenlőséget) ezt a munkahelyén teszi, mintegy része napi ténykedésének ez is. Mondanám, szervesen. Ha pedig ezt oly természetességgel műveli, hogy kétely sem fér hozzá, akkor a minimális elvárható szint, hogy kifejtse akár két frappáns mondatban is, az üzenetet. A csobánok gyakran a rádió szívküldijén keresztül üzennek egymásnak egyik dombhátról, a másik gerincre (nem kis gondot okozva a műsorvezetőnek). Szenátorunknak csak annyit kellett volna tennie, hogy nem menekül a liftbe, hanem 1. Elnézést kér, és ehhez csatol egy őszintére erőltetett félmosolyt. 2. Ha nagyon siet, rögtönzött sajtótájékoztatót hirdet a témában pár órával arrébb. 3. Ott helyben érvel, miért, hogyan gondolta, azt, amit verbalizált, akár kulturált vitába elegyedik a felhorgadt sajtómunkásokkal.
Zárszóként pedig őszinte elnézést kérek a szenátor helyett Mioritzától és valahány pásztorától, még azoktól is, akik véletlenül nem olvassák e sorokat.
