A független művészek tegnap visszafogott, de hatáskeltő akcióval tüntettek
(Borítókép: A független művészek tegnapi tüntetésén kottatartó, próbacipő, bábok és egyéb kellékek kerültek a guillotine-ra hasonlító emlékmű talapzatához. A megmozdulásról ide kattintva olvashatnak részletesen. Fotó: Rohonyi D. Iván)
B. Fülöp Erzsébet, Jászai Mari- és Poór Lili-díjas színművész, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat tagjának gondolatai:
Eszembe jutott egy néhány évvel ezelőtti szituáció: a marosvásárhelyi nemzeti színház meghívta Norb Raczkowski lengyel rendezőt, hogy a Tompa Miklós Társulatnál állítson színpadra egy előadást. Raczkowski szereplőválogatást tartott, és amikor sorra kerültem, érdekes kérdést tett fel. Olyat, amit ritkán tesznek fel rendezők egy-egy munka kapcsán, de mi, színészek sem tesszük fel magunknak minden színpadra lépés előtt. Azt kérdezte, miért lettem színész?
Meglepett ugyan, de igazából tudtam a választ, hiszen többször megfogalmaztam már magamnak. Azt válaszoltam neki, azért, mert, Maurice Merleau-Ponty francia fenomenológust idézve, „a húsom” által szeretném az embereket rábírni, hogy tudatosítsák magukban a megszokásaikat, bizonyos magatartásmódjukat, segítsek nekik abban, hogy megváltozzanak, hogy hatással legyek erre.
És, megváltoztattam? – kérdezte Norb. Ezen elgondolkodtam. Hirtelen eszembe ötlött egy csíkszeredai ismerősöm, aki kétszer nézte meg A nyugalom című előadásunkat, és utána azt írta nekem visszajelzésként: rájött, hogy ezentúl másként fogja nevelni a gyerekét.
Nem tudok utánanézni minden egyes néző esetében, hogy megváltozott-e, válaszoltam Norbnak, de nagyon remélem, hogy ha nem is érvényes az adott közönség egészére, talán egy-két embert mégiscsak rábírtam a változásra.
Aztán visszakérdeztem: és te miért csinálsz színházat? Azt válaszolta, azért, hogy az emberek ne legyenek magányosak.
Sajnos végül ez a munka nem jöhetett létre, de most a színházi világnap küszöbén eszembe jut Norb válasza, és azt hiszem, a színház egyik legfontosabb szerepe napjainkban, hogy az emberek ne legyenek magányosak.
A fotót készítette: Adi Bulboacă
***
Helen Mirren Oscar-díjas és kétszeres Golden Globe-díjas brit színpadi és filmszínésznő üzenete:
„Rendkívül nehéz időszak köszöntött az előadóművészetekre, rengeteg alkotó, technikus, színházi szakember küzd most egy olyan szakmában, amelyhez eleve hozzátartozik a bizonytalanság.
Talán ez a mindig jelenlévő bizonytalanság még alkalmasabbá teszi őket arra, hogy bölcsességgel és bátorsággal vészeljék át a pandémiát.
Képzelőerejük már a megváltozott körülmények közt is megmutatkozott, az internet segítségével újszerű, szórakoztató és megrendítő módokat találtak arra, hogy a közönséggel kapcsolatba lépjenek.
Amióta létezünk ezen a bolygón, azóta mesélünk történeteket egymásnak. Gyönyörű színházi kultúránk is addig fog élni, amíg mi, emberek a Földön vagyunk.
Az írók, tervezők, táncosok, énekesek, színészek, zenészek, rendezők kreativitását nem lehet elfojtani – az nemsokára ismét ki fog bontakozni, friss energiákat megmozgatva és újraértelmezve a világot, amin valamennyien osztozunk.
Már alig várom!”
***
Színházi világnap – Pályakezdők gondolatai
Ez az időszak a kreatív ágazat minden képviselőjének egyformán nehéz, beleértve azokat is, akik éppen most állnak életük nagy mérföldköve, a pályakezdés előtt. A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Színház és Film Karának végzős színészhallgatói – kortársaikhoz hasonlóan – nehezített körülmények között fejezik be utolsó egyetemi évüket. Ehhez kötődően két kérdéskörben voltunk kíváncsiak néhányuk véleményére: hogyan látják a színházi világnap jelentőségét a járványhelyzetben, illetve hogyan hat pályakezdésükre és milyen érzéseket kelt bennük ez a tavaly március óta tartó, folyton változó és bizonytalan állapot.
Nagy Kopeczky Kristóf
Minden évben ugyanolyan fontos a színházi világnap, de én nyilván elfogult vagyok, hiszen kicsit mindig a színház és a színészet spektrumán keresztül vizsgálom a világot. Mindent a leendő hivatásomhoz tudok kötni és kötök is: olvassak, hallgassak vagy nézzek bármit, legyen az zene, novella, vers, vagy akár csak két néni beszélgetése a buszon.
A színház ebben az időszakban számomra a reményt jelenti és azt, hogy küzdeni kell: nem tudjuk konkrétan ki és mi ellen, de magunkért mindenképp. Reményt kell adni az embereknek, hogy jöhet bármilyen vírus, de színház mindig is volt és mindig is lesz. Annyit tehet az ember, hogy minden egyes alkalommal, amikor beléphet a térbe és próbálhat, akkor felkészülten megy oda és igyekszik kicsit többet nyújtani a maximumnál. Nem fél hibázni és tanulni belőle, nem fél sok lenni, igazán és teljes erőből belead apait-anyait, mert nem tudhatja, mit hoz a holnap.
Ez az egész helyzet nagyban megnehezíti a pályakezdést, mert nem tudhatunk semmit biztosra. Én csak annyit tudok, hogy alkotni szeretnék és megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy valahol, valaki bizalmat szavazzon nekem és lehetőségem legyen dolgozni a szakmámban.
A végzős színisek portréit Paniti Roland készítette
***
Sepsi Melinda
Sokszor esünk bele abba a hibába, hogy csak akkor érezzük meg valaminek vagy valakinek a jelentőségét az életünkben, amikor már elveszítettük vagy nem tartozik hozzánk, nem része már a mindennapi életünknek. Részben így van ez jelenleg a színházzal is, de én nagyon hiszek abban, hogy a valódi és élő színházat most nem örökre veszítettük el. Nagyon hiányzik az érzés, hogy beülhessek a nézőtérre és megtapasztaljam, hogy ott helyben, élőben történnek az események. Ugyanúgy hiányzik az az érzés is, hogy ne csak a kollégáimnak és a tanáraimnak játsszak, hanem másoknak is. Ebben az időszakban talán az egyetlen jó dolog, hogy megtanulok hálás lenni olyan pillanatokért, amelyeket ezelőtt nagyon sokáig magától értetődőnek gondoltam.
Idén, a színházi világnapon talán újra eszembe juttatom, mennyire fontos és mennyire sokat jelent az a szabadságtudat, hogy bármikor beülhetek megnézni egy előadást és bármikor félelem nélkül próbálhatok és játszhatok. Talán azt is újra eszembe juttatom, amit az egyik kedves tanárom mondott: a színház örök és nem lehet véletlen, hogy ennyi évszázadon át megmaradt. Hiszek abban, hogy a színházban, a „színházcsinálásban” van valami egészen különleges és egyedi, amiért érdemes hinni benne. A színházi világnapon megpróbálok kétszer erősebben hinni abban, hogy újra eljön az a pillanat, amikor a félelmek és aggodalmak nélküli színészek és nézők újra egy térben, együtt tapasztalhatják meg azt a csodát, amit színháznak nevezünk.
A fiatal, pályakezdő színművészeknek mindig is rendkívül bizonytalan a helyzetük a főiskola befejezése után. Már az egyetem első évében, amikor még a járványnak nyoma sem volt, tudtuk, hogy fiatal színészekből nem igazán van hiány a szakmában. A járványhelyzet bekövetkeztével pedig még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültünk. Bár nagyon igyekeztünk elhitetni magunkkal, hogy részben online is tudunk haladni és tanulni, de alkotni csakis élőben, szemtől szembe lehet. „Gyerek, a színházat tapasztalni kell” – halljuk sokszor az osztályvezetőnktől. Nagyjából egy éve pedig csak képernyőn keresztül látunk és „tapasztalunk”. Rengeteg élménytől fosztott meg minket ez a helyzet, de számomra jelenleg is az a legfontosabb, hogy mindenből a lehető legtöbbet hozzam ki. Ennek ellenére sokszor kaptam magam azon, hogy belekényelmesedtem a tudatba: a feladatok zömének semmi értelme, hiszen csak a körülöttem lévő négy falnak végzem őket. Innen pedig már egyenes út vezetett oda, hogy a saját sebeimet nyalogassam, és azon dühöngjek, mennyire mostoha velünk a sors és az élet.
Viszont, ha valamit megtanultam az elmúlt három év alatt, az az, hogy siránkozni idő- és energiapocsékolás. Így jelenleg próbálok minél kevesebbet gondolni a jövőre, azon kívül pedig, hogy megpróbálom a legtöbbet kihozni magamból az órákon és a próbákon, igyekszek hinni és bízni a legjobbakban.
***
Tatár Zsuzsa
Nem fontosabbá, hanem inkább különlegesebbé válik most a színházi világnap az előző évekhez képest. Valódi színházi élmények hiányában, a színházba járástól való megfosztottság miatt ugyanis még inkább szembesülünk a színház jelentőségével és lényegességével, ezt pedig mi, végzős színisek nem csak március 27-én érezzük így, hanem körülbelül minden nap a járvány kezdete óta.
Egyébként is nagyon bizonytalan a jövőről elmélkedni vagy beszélni ebben a szakmában, most viszont kiváltképpen. Azt láttam és látom, hogy a járványhelyzet többnyire két dolgot eredményez a művészeti vonalon mozgó emberek körében: elbizonytalanítja és meghátrálásra készteti őket vagy lelkesíti, és még jobban megerősíti a hitében ezt a réteget. Az én esetemben többnyire a második verzió érvényesül, amivel legalább olyan nehéz együttélni, mint az első attitűddel. A helyzet ugyan válságos, de nem aggasztó.
***
Wagner Áron
Az elmúlt időszakban gyakran tapasztaltuk, hogy mennyire könnyen, egyik pillanatról a másikra tud feje tetejére állni az egész világ, így a színházi szakma is.
Most, hogy szinte egyáltalán nincs lehetőségünk megtapasztalni a színház valódi formáját, az alkotók többsége, így mi is, elkezdtünk más közvetítő csatornákat keresni. Bár ebben a kényszerhelyzetben nagyon hálásak tudunk lenni egy online előadásnak, mégis érezzük, hogy sosem tudná betölteni a színház teljes értékű szerepét, hiszen éppen a legfontosabb rész tűnik el: a fizikai együttlét.
Beteg világunkban a színház menedék és a színház köré fonódó emberi közösség láncolatát még ez a nehéz időszak sem törheti meg. A színházi világnap, ezt az igen nagy terhelésnek kitett, egyre gyengülő láncolatot hivatott erősíteni, éppen ezért fontosabb idén ez a nap, mint bármikor máskor.
Ami a jövőt illeti, egyelőre félek. Hogy mi zárul le, és milyen új fejezet fog kinyílni az életemben pályakezdőként. Hogy fel vagyok-e eléggé készülve az elindulásra. Hogy tudok-e már eleget arról a szakmáról, amelyben jobbnak kell lenni, mint valaha, amelyben óriási verseny folyik, és amelyben senkit nem fog érdekelni, hogy a három év egyetemből szinte egy teljes évet elvesztettünk a járványhelyzet miatt.
Az elmúlt időszakban annyi mindentől féltünk. Bár érzem, hogy bizonytalan, ingoványos talajon vagyok, mégis igyekszem megtalálni ebben a bizonytalanságban is az élvezetet és a kapaszkodókat, amiben sokat segítenek az értékes emberek, akik körülvesznek. Összességében, a körülmények ellenére is úgy érzem: jókor vagyok jó helyen. Az épp dübörgő általános bizonytalanság lehetőséget is kínál arra, hogy próbára tegyem magam. A szakmánk alapból változékony közeg és az is kell maradjon, mert, ha belekényelmesedünk, eltűnhet belőle a lényeg: a felfedezés vágya.
