„Ophélia érzékeli és képes átcsatornázni a szellemek világát”

– Emlékszem, először a János Zsigmond Unitárius Kollégium színjátszó csoportjának egyik előadásában láttalak színpadon: Robert Thomas, Nyolc nő című bűnügyi komédiáját adtátok elő.

– Az jó rég volt! Valóban én játszottam az hipochonder Augustine (vén)kisasszony szerepét az előadásban. Az volt életem első szerepe, de a színpadon való létezéssel már korábban, gyermekként megismerkedtem. Szülőfalum, Méra hagyományőrző település, ahol a hagyományos tánctanulási alkalmak megszűnte után is gondoskodtak a táncos hagyományok továbbörökítéséről és a tánccsoport keretében én is gyakran felléptem különböző rendezvényeken. A szüleim táncházasok, fiatalon oktatóként és táncosként sok országban megfordultak. Nem dédelgettem soha azt az álmot, hogy belőlem profi táncos válhat, részben azért, mert a környezetemben voltak nálam sokkal jobb táncosok, másrészt a tánc számomra mindig is intimebb tevékenység volt. Nagyon szeretem ezt a műfajt, és hálás vagyok, hogy azt a fajta érzékenységet, amit gyerekként a népi kultúra miliőjéből nyertem, kamatoztathatom a színházi munkám során is, például az Ifjú barbárok, vagy a Janovics című előadásban. A színházhoz vezető lépések talán inkább a mesemondó és versmondó versenyekkel kezdődtek, a tanító nénim, majd az osztályfőnökeim, tanáraim hatalmas türelemmel és biztatással segítették ezekre a felkészülést, így nekik is köszönhető, hogy kiderült: talán ez az én utam.

– Ezek szerint már akkor tudatosan készültél a színészi pályára?

– Amikor a gyereknek sokat mondják, hogy hát „ebből színész lesz!”, akkor utána nem lehet csodálkozni rajta, ha ő is elkezdi ezt mondogatni. Az, hogy színész leszek, nekem egyértelmű volt, bár gőzöm sem volt arról, hogy ez mit jelent. Mindig nagyon gyorsan tanultam szövegeket, és azt hiszem, megvolt bennem annak a képessége, hogy átcsatornázva magamon a verset-mesét, vissza tudjak adni valamit annak az esszenciájából. 

– Mérában, a Kolozsvár környéki kis magyar faluban éltetek szüleiddel. Érdekes lehetett a vidéki és nagyvárosi életforma állandó, napi szintű váltakozása az életetekben.

– Csodálatos gyermekkorom volt. A hétvégéket és a vakációkat otthon töltöttem, hétközben, tanítás idején pedig roppant mozgalmas volt az életem. Minden reggel hatkor keltünk, a szüleim behoztak az iskolába, ahol a délutáni pluszoktatás miatt négyig voltam, innen a Kolozsváron élő nagymamámhoz mentem, onnan pedig délután hattól nyolcig kosárlabdaedzésre, ahonnan este tíz óra körül értünk haza a szüleimmel mindennap. Azt hiszem, a sok ingázás miatt fejlődött ki a szuperképességem, hogy bármilyen mozgó járműben másodpercek alatt képes vagyok elaludni. Az egyetem alatt ez annyiban módosult, hogy most már bárhol és bármikor el tudok aludni.

– Az egyetemen, a Bíró József színművész és Keresztes Attila rendező által vezetett évfolyamra kerültél.

Érettségi után eredetileg ki akartam hagyni egy évet, hogy leülepedjenek bennem kicsit a dolgok, hogy megszusszanhassak egy csöppet, de mindenki azt tanácsolta, hogy ha valóban színire akarok menni, akkor abban az évben menjek, hogy bekerülhessek Bíró József osztályába. Valójában nem is igazán tudtam, mire vállalkozom. A versek, a költészet világában otthon voltam ugyan, de a drámairodalommal csak a felvételire való felkészülésem alatt kezdtem ismerkedni. Elsőéves koromban még egyáltalán nem találtam a helyemet az egyetemen. Ahhoz, hogy igazán megérkezhessek, s magamra találhassak, el kellett előbb távolodnom a megszokott iskolai rendszertől és le kellett tisztulnia bennem, hogy azért mentem erre az egyetemre, mert valóban ezt a szakmát akartam tanulni, a tanáraim nem az ellenségeim, és nem kötelességből, hanem örömmel teszem, amit teszek. Első év végén volt egy nagyobb beszélgetésem az osztályvezetőimmel az év végi kiértékelőn, ahol elhangzott három olyan mondat, ami elindított ezen a pályán. Szerencsés osztály voltunk, nagyon sokféle színházi nyelvezettel, kifejezési móddal, előadói stílussal ismerkedtünk meg a klasszikustól a kortársig. Végtelenül intenzív volt a képzés, s ma is hiányzik nekem az a kísérleti műhelymunka, amelyet az egyetemi évek alatt megtapasztaltam. 

– Véletlen egybeesés az, hogy az egyik vizsgaelőadásodban és az ifj. Vidnyászky által rendezett Rómeó és Júliában is Capuletné szerepét osztották rád?

– Teljesen véletlen, mivel a színházi produkció esetében eredetileg nem rám, hanem Kézdi Imolára volt osztva az a szerep, tőle vettem át. Viszont két másik évfolyamtársam is lehetőséget kapott arra, hogy a vizsgaelőadásban játszott szerepét új megvilágításba és másik formába helyezze át: Román Eszter Júliaként, Gedő Zsolt pedig Benvolióként lépett fel. Persze, a két Capuletné-alak messze nem azonos, hatalmas kihívás volt ezt a szerepet a magamévá formálni. A színházi előadást legalább hatszor láttam, megcsodálhattam Imola szerepformálását és szerencsésnek tartom magam, hogy színészi eszköztárából valamennyit elcsenhettem.

– Mi lesz, ha harmadszor is rád osztják ezt a szerepet?

– Akkor is kihívás lesz, de az az igazság, hogy szívesebben választanám a dajkát – az nagyon hálás szerep.

– Schiller Stuart Mária című drámájában Erzsébet királynőt alakítottad. Ez volt eddig a legkiemelkedőbb szereped?

– Nagyon közel áll hozzám a szerep, amelynek a próbafolyamata alatt rengeteget tanultam. Nagyszerű volt együtt dolgozni Diego de Brea rendezővel, akiben elsősorban azt csodáltam, hogy úgy tűnt, kimeríthetetlen energiákkal rendelkezik. Azon kevés férfi rendezők egyikének tartom, aki nagyon mélyen ismeri és érti a női karaktereket és nagyon érzékenyen tud hozzájuk közelíteni. Ő szlovén nemzetiségű, de minket szerb nyelven instruált, mivel a dramaturg, Gyarmati Kata zentai születésű lévén, jól beszéli ezt a nyelvet, s ő tolmácsolta számunkra a rendezői utasításokat. Érdekes módon, egy idő után az volt az érzésem, hogy nem kell beszélnem a nyelvet ahhoz, hogy megértsem a rendezői szándékot, ami nagyon különleges, felfokozott idegrendszeri állapotnak az eredménye lehet.

– A társulat művészeti tanácsa Művészeti Díjjal jutalmazta a Hamlet című előadásban nyújtott szerepformálásodat. Sőt, mondhatjuk többes számban: szerepformálásaidat, mivel abban a Tompa Gábor által rendezett előadásban nemcsak Ophéliát, de Hamlet apjának a szellemét is te alakítottad. Milyen megfontolásból, milyen logika szerint kapcsolódik egymáshoz ez a két szerep?

– Én már nem is tudom különválasztani Ophélia alakját a szellemétől. A próbák során, az előadás koncepciójának felvázolásakor a dramaturg (Visky András) és a rendező elmagyarázták, hogy az ő olvasatukban Ophélia roppant érzékeny lány, egyfajta médium, aki megérez dolgokat, s közvetítőként működik a létsíkok között. Ophélia érzékeli és képes átcsatornázni a szellemek világát. Ugyanakkor olyan nő, aki elfogadja a sors által számára kijelölt utat, s a saját igazságának tükrében próbálja értelmezni és megélni a körülötte zajló tragikus eseményeket, akárcsak Hamlet maga. Ezért is drámai a kettőjük viszonya, mivel úgy szeretik egymást, hogy felismerik és elfogadják, hogy hasonló sorsuk azonos, tragikus végkifejlet felé tereli, kényszeríti mindkettőjüket. Nagyon szerettem ezt a szerepemet, talán azért is, mert ez volt az első nagyobb feladatom a társulatnál. Örömmel hallottam, hogy a következő évadban talán felújítjuk, s újra játszani fogjuk ezt az előadást. 

– Vannak, voltak rendezői ambícióid?

– Nem, de rendezőasszisztensként szívesen részt vennék egy előadás lérehozásában. Nagyon izgalmas lehet a rendező mellett beavatottként ott lenni, kivülről szemlélni az alkotási folyamatot, az előadás felépítését lépésről lépésre, mivel színészként, belülről, mi egészen más optikából látjuk mindezt. Mi csak később, utólag látjuk át, tesszük össze magunkban és értjük meg az előadások pókhálószerkezetét, az ok-okozati összefüggéseket. 

– Ha kifognád a szakmai kívánságteljesítő aranyhalacskát, mit kérnél tőle?

– Azt, hogy egyszer, évtizedek múlva, újra eljátszhassuk majd Kiss Tamás, Gedő Zsolt és Román Eszter kollégáimmal közösen Edward Albee Nem félünk a farkastól című darabját. Ez közös vizsgaelőadásunk volt a színművészeti egyetemen, és számomra akkor és ott, a próbák során vált kétségtelenné, hogy valóban színész akarok lenni. 

– Milyen fajta színház a kedvenced, illetve milyen színházat nem szeretnél csinálni?

– Nem szeretem az öncélú dolgokat, így az öncélú színházat sem. A valós problémákat és a valós érzelmeket megszólaltató érzékeny, emberközpontú színházban hiszek, amely magát az embert keresi és mutatja be a maga nagyszerűségében és esendőségében. 

– Szabadidődben mivel foglalkozol a legszívesebben?

– Sokat és szívesen olvasok, titkos szenvedélyem a fantasy irodalom. Múlt télen a horgolásra kattantam rá, teljesen kikapcsolja az agyam, közben néha énekelek vagy podcasteket hallgatok. Mindig örömmel töltött el, ha valamit a két kezemmel létre tudtam hozni és szeretek a szép dolgokkal elbíbelődni. Ezt édesanyámtól örököltem, akárcsak a főzés szeretetét. A legújabb szenvedélyem a kerámiakészítés, egyelőre sajnos csak megfigyelőhelyzetből, messziről rajongok érte, s épp olyan helyet keresek, ahol megtanulhatnám a mesterfogásokat. Hálás vagyok azért is, ha minőségi időt tölthetek a barátaimmal, szeretem a mozit, és újabban az intenzívebb sportolást is vissza szeretném hozni az életembe.

Borítókép: Tompa Réka