Borítókép: Denderle József (középen) szentmisét mutat be 1978-ban; jobb oldalán e cikk szerzője
A Beszterce megyei Naszódon született 1911. december 24-én. Iskoláit szülővárosában, majd a líceumot a Zágoni Mikes Kelemenről nevezett kolozsvári piarista főgimnáziumban végezte.
Már 16 éves korában felvételét kérte a Kegyes Tanítórendbe, amit dr. Patay József (1886–1946) egyháztörténész, rendfőnök – fiatal kora miatt – kivételesen hagyott jóvá. 1927–1928-ban Máramarosszigeten volt novícius. A kolozsvári egyetemen történelem-földrajz szakos diplomát szerzett, ugyanakkor elvégezte teológiai tanulmányait is. Gróf Majláth Gusztáv Károly gyulafehérvári püspök szentelte pappá 1934-ben; ez volt a főpásztor utolsó papszentelési szolgálata.
1935 és 1938 között a kolozsvári piarista főgimnáziumban tanított, majd 1939-ben kutatásokat végzett Rómában, a vatikáni levéltárban. 1941 és 1942 között egyetemi fokú szociális tanfolyamon vett részt, ezzel egyidőben a nagykárolyi és a sátoraljaújhelyi piarista gimnáziumban tanított. Nagykárolyi szolgálata alatt újjáélesztette a Katolikus Legényegylet vallási, társadalmi és kulturális életét, Sátoraljaújhelyen pedig – ahol külön megtiszteltetésnek érezte, hogy abban az iskolában taníthatott, amelynek egykor Kossuth Lajos is diákja volt – a Mária Kongregáció vezetője lett.
1943-ban visszahelyezték Kolozsvárra, ahol régi, szeretett iskolájában tanított annak 1948-ban a kommunista hatalom által történt önkényes megszüntetéséig. Időközben, 1944-ben a kolozsvári egyetemen a történelemtudományok doktorává avatták Summa cum laude-val.
Életének még abban az esztendőben csaknem véget vetett egy sajnálatos történelmi esemény: miután 1944. október 11-én a szovjet csapatok elfoglalták Kolozsvárt, a „kis munkára – málenkij robotra” történt összeszedéskor, október 16-án a piarista főgimnázium irodájából őt is elhurcolták, dr. Szász István rendtársával együtt. Az ártatlanul, minden ok nélkül elhurcolt polgári személyekből álló többezres menetből később már csak pár százan tértek haza Kolozsvárra. Gondviselésszerűen, csodával határos módon Denderle Józsefnek Focșaniban sikerült megszöknie a menetből, amely viszont Szász Istvánt a halálba vitte.
Súlyos betegen tért vissza Kolozsvárra, majd felépülése után folytatta tanári tevékenységét.
1946 és 1947 között rendi tanácsos és az Egyetem utcai akadémiai templom igazgatója. A felekezeti iskolák megszüntetése és a szerzetesrendek betiltása után többször is megidézték a Szekuritátéhoz, ahol tettlegesen bántalmazták és felszólították: vállaljon állami tanári állást, mert másként beláthatatlan következményekkel számolhat. Ezért rendi jóváhagyással és bizonyos kötelezettségek betartásával nyugdíjazásáig tanított.
Egész élete folyamán bárhol is tanított – akár piarista, akár állami iskolákban – nagy tudása, széles látóköre, kitűnő előadókészsége élményszerűvé tette óráit, amelyek humorérzékének köszönhetően hangulatosak is voltak.
Visszatérve nyilvános papi működéséhez, 1973-tól a piarista templomban szolgált. Többek között megalapította a Cantate Domino-énekkart, amely ünnepélyes szentmiséken Mozart, Haydn, Kodály műveket adott elő, de tematikus hangversenyeket is bemutatott, amelyeket József atya magyarázatokkal kísért.
Dr. Jakab Antal püspök 1984-ben megbízta a kolozsvári piarista templomban a vasárnapi román nyelvű, római szertartású szentmise celebrálásával és szentbeszéd megtartásával, valamint hét közben más ájtatosságok vezetésével. Ugyanebben az évben ünnepelte pappá szentelésének 50. évfordulóját, azaz aranymiséjét is.
Denderle József több tankönyvet írt és fordított rendtársával, az akadémikus dr. Bíró Vencellel közösen. Malmos Matilddal és Kovács Péterrel együtt 1945-ben összeállított műve: Erdély története a magyarok és románok története köré csoportosítva: a gimnáziumok és polgári iskolák használatára. A fiatal tanárnemzedék kérdéseiről az Erdélyi Fiatalokban (1937), a régi kolozsvári iskolázásról a Jóbarátban (1937), levelezéséről Benedek Elekkel a Napsugárban (1969), Mikes Kelemenről mint ifjúsági színjátszóról, egy előadott iskoladráma szereplőjéről az Utunkban (1971), majd a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 1979/1-es számában értekezett. 1945-ben megírta Erdély történetét gimnáziumok és polgári iskolák használatára, amelyet Kolozsváron adott ki a Történelemtanárok Munkaközössége. Debreczeni (édesanyja családneve) József írói név alatt magyarra fordította Ștefan Pascu, Pataki József és Vasile Popa Kolozsvár című városismertetőjét (1957). Társfordítóként latin nyelvből magyarra fordította 1973-ban Dimitrie Cantemir moldvai fejedelem és tudós Descriptie Moldaviae – Moldva leírása című munkáját. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első (1981) és második (1991) kötetének munkatársa volt.
Élete utolsó éveiben már csak Szentegyház utcai lakásán misézett, de mindvégig nagyon sokan keresték fel, igényelve lelki gondozását és akár eligazítást, jótanácsot a mindennapi problémákra.
Húsz esztendeje, 2002. november 2-án hunyt el Kolozsváron. A Házsongárdi temető piarista sírkertjébe helyezték örök nyugalomra. Volt tanítványai, hívei, tisztelői folyamatosan helyeznek el virágot, gyújtanak gyertyát, mécsest a sírján napjainkban is. Az örök világosság fényeskedjék neki!
