440 éve Erdély panteonja
AZ ELŐZŐ RÉSZ ITT.
A temetőben nyugvó hírességek
A Házsongárdi temető három szempontból is figyelmet, hírnevet érdemel. Az egyik csodálatos fekvése a város feletti domboldalon, a belváros közvetlen szomszédságában. A 20. század közepéig dús növényzete valóságos parkká tette. A másik a régisége és folyamatos működése. Az 1600-as évektől a 20. századig minden típusú sírkő, sírbolt, mauzóleum és kripta előfordult benne. Ez ma már alig érvényesül, mert a régi kövekből csak néhány maradt meg. A harmadik szempont az itt eltemetett híres személyiségek névsora volna. Erdély központi, „kincses” városában, majd fővárosában, Kolozsváron élt a korszak legtöbb neves egyénisége. Az egyetem ide vonzotta a szellemi élet kiválóságait. Aztán az első világháborút követő közhatalom-változás után a Romániába szakadt magyarságnak is itt alakult ki a szellemi-politikai központja, s e temetőbe kerültek legjelentősebb írói-művészei, egyházi vezetői. Ma elsősorban ez a panteonjelleg érvényesül.
A híres-neves itt nyugvó személyiségekből csak néhányat tudunk az alábbiakban megemlíteni, olyanokat, akiknek a neve vagy a várostörténetben, vagy az egyetemes magyar művelődéstörténetben is számontartott.
A 17–18. században a két legelterjedtebb sírkőtípus az ereszes kő és a tumba volt. Az ereszes kő volt az elterjedtebb: általában egy másfél méter magas, fél méter széles, 20–25 centi vastag kőhasáb egyik lapjából úgy csiszoltak le 3–4 centit, hogy a felső végen menedékes eresz alakuljon ki. Az eresz alá került a címer vagy mesterségjelvény (ha volt), s az alá a felirat, amely hat-nyolc sorban tudatta a halott nevét, korát, esetleg családi állapotát, az elhalálozás idejét. A férfiak esetében néha utaltak a foglalkozásra is. Az ereszes kövek mindig a sír fejrészénél álltak, feliratuk keletnek nézett. A koporsó alakú kő vagy tumba a módosabb, tekintélyesebb polgárok, tudós tanárok sírját jelölte. Hossza másfél-két méter, alapjának szélessége kevesebb volt egy méternél. Magassága ötven centi körül mozgott. Két rézsútos kőfelületére került a címer, a jelvény és a felirat, amely gyakran latin nyelvű volt. Rendszerint a déli oldalra a férfi, az északira a feleség feliratát helyezték. Az ereszes kövek szép példája Kovásznai Péter (†1673) református püspök címerrel ellátott, latin feliratú tekintélyes emlékjele. A koporsóalakú kövek közül megemlítjük a Járai Sámuel (†1643) unitárius plébánosét. Az egyik a III. B, a másik az I. C parcellában található.
A korszak három legjelentősebb halottjának a neve fogalomszámba megy.
Szenczi Molnár Albert (1574–1634) még Károli Gáspárnak segédkezett a Biblia kinyomtatásában, aztán élete java részét a művelt nyugaton töltötte gyarapítva tudását. Máig használt latin szótárral, második magyar nyelvtanunkkal, a Biblia javított kiadásával ajándékozott meg minket. Legmaradandóbb műve azonban a zsoltárok verses fordítása (1607). Az ő szövege csendül fel máig is a protestáns templomokban. Bethlen Gábor hívására tért haza 1624-ben, s 1626-tól haláláig Kolozsvárt élt. Síremléke nem maradt fenn, de feltételezett sírját 1940-ben kopjafával jelölték meg.
Apáczai Csere János (1625–1659) holland egyetemeken tanult, és szerzett teológiai doktorátust, ott tanár lehetett volna. Fejedelmi hívásra mégis hazatért holland feleségével, hogy a gyulafehérvári főiskolán tanítsa „bölcsességre” a fiatalokat. Elvei miatt Kolozsvárra helyezték át, ahol kiépítette a református iskolát. Közben egyetemalapításra tett javaslatot a fejdelemnek. Fő műve, a Magyar Encyclopaedia a korabeli tudományok tankönyvének készült, s a magyar nyelvűség szempontjából úttörő összefoglalás. Mindössze három évet tölthetett Kolozsváron. A Farkas utcában, a scholamesteri házban lakott, amelynek helyére 1975-ben az Akadémiai Könyvtár épületét emelték. Harmincnégy éves korában a tüdőbaj ragadta el szilveszter estéjén. Sírköve talán sohasem volt. Főleg Áprily versének (Tavasz a Házsongárdi temetőben) közismertté válása után sokan keresgélték a sírt. Ez adta – az azóta már a szomszédos sírba került – Sz[otyori] Nagy Géza írónak és sportembernek az ötletet, hogy állíttasson kegyhelyet az 1970-es évek közepén (születése 350. évfordulóján) Apáczainak. Azóta ezrek zarándokolnak ide, teszik le virágukat, koszorújukat. A sírkőre felírták a feleség, Aletta van der Maet nevét is, s az Áprily-versből az idézetet: „Tudtam, / hogy itt ringatja / rég az álom...” Apáczai nevét ma iskola viseli Kolozsváron, amely híven ápolja emlékét, s az idén ünnepli születésének 400. évfordulóját.
[Misz]Tótfalusi Kis Miklós (1650–1702) a régi magyar nyomdászat legnagyobb egyénisége. Hollandiában tíz évig tanulta a mesterséget, s közben kinyomtatta az átfésült szövegű Károli-féle Bibliát. Nemzetközi hírnévre tett szert. Tótfalusi 1690-ben tért haza, s átvette a Református Kollégium nyomdájának a vezetését. Egységesítette kiadványai helyesírását, kijavította a kéziratok hibáit, művészi kivitelt biztosított. A keze alól kikerült több mint nyolcvan kötet ma könyvtárak féltett kincse. Ellentétbe került az egyházi vezetőkkel, akik őt csak egy „vasművesnek” tekintették. Mentség című önéletrajzi önigazoló kötetével válaszolt nekik, amiért a nagyenyedi református zsinat elé idézték, megalázták. Agyvérzést követő halálakor temetési kártát is készítettek emlékére, amelyben a kollégium diákjai és a nyomdászlegények versekben dicsőítik az elhunytat. A kárta egyetlen példánya a Farkas utcai református templom egyik hátaspadjára felfogva maradt meg. Tótfalusi elveszettnek hitt tumbája aztán egy temetkezés alkalmával került felszínre, s 1902-ben, a halálozás kétszázadik évfordulóján a ma is látható magas – Endstrasser Benedek tervezte – talapzatra helyezték a megtisztított követ. Ennek egyik oldalán latin versezet és nyomdászjelvény, a másikon disztichonos magyar szöveg dicséri a halottat. Szerzőjük a nagyenyedi professzor, Pápai Páriz Ferenc. Misztótfalusi nevét ma a kolozsvári református egyházkerületi nyomda viseli.
