„A nyelv, aki…”

A párt egyik programfüzete öt pontban foglalja össze az ide vonatkozó célkitűzéseket. Először is amellett száll síkra, hogy a német nyelvet a német Alaptörvény módosításával „államnyelvvé” kell nyilvánítani. (Talán meg sem kell jegyeznem, hogy a nagyobb európai nyelvek, bár önmagukat „hivatalos nyelvek” gyanánt aposztrofálják, valójában mind „államnyelvek”. Az állampolgárság elnyerésének alapfeltétele ugyanis a többségi nyelv kvázi anyanyelvi szintű elsajátítása. De ahárommillió török által beszélt török nyelv Németországban ugyanúgy nem „hivatalos” nyelv, mint Romániában a csaknem másfél millió ember által beszélt magyar. Ez a követelés tehát valóban szélsőségesen nacionalista, hiszen a kisebbségi nyelvek tételes kiiktatására irányul.) Másodszor: a németet az angolhoz és a franciához hasonlatosan európai lingua francának kell elismerni (ez racionális igény). Harmadszor: az angol nyelvi hatást vissza kell szorítani. (Minek? Én sem rajongok a ma, se íze, se bűze angolért, de hagyjuk a nyelvet – természetesen a politikai korrektség kényszereit kiiktatva – szabadon érvényesülni!) Negyedszer: a nőket és a férfiakat is érintő fogalmak nemi megkettőzését (Lehrer/Lehrerinnen) a hivatalos diskurzusból ki kell iktatni (ebben is van logika, hiszen ez a politikai korrektség által kikényszerített megkettőzés a nyelvi takarékosság elvének mond ellen, azaz a nyelv – előbbivel ellentétes ideológián alapuló – megerőszakolása). Ötödször: a németet ismét az egyetemi oktatás kizárólagos nyelvévé kell előléptetni.

A jeles nyelvész úgy véli, hogy ezek a követelések zömükben a német nacionalizmus újratermelődésének előfeltételeit teremthetik meg. A nyelvi kizárólagosság igénye ugyanis (mely – mint a politikai korrektség kapcsán láthattuk – nem csak a hagyományos értelemben vett nacionalizmusra jellemző) a nyelv természetének súlyos félreértelemzéséből fakadó tévképzet. Miután a Chomsky-féle generatív grammatika tudományos tarthatatlanságát a kutatóknak a közelmúltban sikerült valószínűsíteniük, úgy tűnik, a nyelvet csakis egyfajta használatcentrikus, a hétköznapok spontán kommunikatív folyamatai által szabályozott rendszer gyanánt lehet elgondolni.

A generatív grammatika cáfolatának problémáit a lap egy korábbi cikke ismertette.Chomsky számítástechnikai analógiákra alapozó – korábban egyetemesen elfogadott – tételeit a kutatók éppen azok voltaképpeni „érvényességi körében”, az agyneurológia területén tették kérdésessé. Kísérletek egész sora ingatta meg a nyelvet specifikus, velünk született neurológiai struktúrákra visszavezető elméleteket.

A nyelvtudomány új irányzatai mindinkább a kognitív nyelvészet alaptételeinek továbbgondolására alapoznak. Úgy vélik, hogy a nyelv nem valamiféle kultúrpark, melynek növényeit gondosan meg kell óvni minden külső hatástól, s melyben minden új- és „idegenszerűt” kinövések, sőt gyomok gyanánt kell irtani, illetve melyet politikai-ideológiai megfontolások alapján formára kellene nyírogatni. A nyelv olyan – az ökoszisztémához hasonlatos – önszervező rendszer, melyet (metaforikusan szólva) a talaj, a víz, a mikroorganizmu¬sok és a növények együttes sajátosságai definiálnak, s mely önmagát folyamatosan alakítja. Ebben a folyamatban a kommunikatív élettér, azaz a nyelv műveleti jellege a meghatározó tényező.

Ez a nyelvfelfogás, amint azt a szerző megállapítja, a plurális társadalom egyfajta hasonmása. Az így felfogott nyelvben nincs helye valamely nyelvkertészeti intézménynek, mely engedélyez és tilt. A nyelv leginkább egy vadnövényekkel tele réthez hasonlít, melyet folyton eltérő mentális terek közti kölcsönhatások röngtönzésszerű, de gyakorta a közösség nyelvi tudata által is elfogadott „terményei” népesítenek be. (A többit a beszélők nyelvi gusztusa amúgy is elutasítja.) S az egyes nyelvek is folytonosan befolyásolják egymást. A román nyelv intellektuális tevékenységekkel kapcsolatos szavainak jelentős része nem latin, még csak nem is szláv, hanem magyar eredetű. Hogy csak a két legfontosabbat említsem: az a gândi (gondolni) és az a chibzui (képzelni).