Csakhogy a dolog szemmel láthatóan nem megy, mert egy ilyen együttműködés egyetlen elven alapulhat. S ez a kölcsönösség. E nélkül nincsenek emberi jogok, nincs demokrácia, nincs szabadság, nincs erkölcs, azaz nincs valóban működőképes emberi társadalom. Bújtatott diktatúrákat üzemeltető áldemokráciák létezhetnek csupán.
Marosvásárhely népességének (ma már) alig több mint fele román, csaknem fele magyar. (Ez nem mindig volt így, dar asta e altă mâncare de peşte.) A kölcsönösség azt jelentené, hogy ha nem is mindenki, de legalább mindkét kulturális közösség többsége beszéli a másik nyelvét is. Ahogyan gyerekkorom Brassójában még mindhárom közösség jelentős része tette is.
Efféléről azonban (hogy miért, az is megérne egy misét) ma már szó sem lehet. (Egyesek mintha szeretnék ezt valamiféle állampolgári evolúciónak tekinteni.)
Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában én is évtizedeken át részt vettem minden román–magyar kulturális, sőt politikai rendezvényen. (Szeredában román nyelvű egyetemi előadásokat is tartottam.) Fáradhatatlanul – nem túlzás – a román–magyar együttműködés mellett érveltem. A 90-es évek elején olyan is volt, hogy magyar hallgatóságom egyik tagja a füttykoncertet követően, mikor is kénytelen voltam elhagyni a termet, a cipőm orrára köpött. „Lelkesült” esztendők voltak. Még az is megesett, hogy az áldott emlékű Lászlóffy Aladár egy nagy budapesti összeboruláson (mindannyian kissé szeszesek voltunk), odaült az asztalomhoz, és közölte, hogy „ti, Bírók (mármint én és a csíkszeredai Bíró A. Zoltán) viszitek jégre az erdélyi magyarságot”. Nem sértődtem meg, s ma már azt hiszem, hogy – legalábbis ami engem illet – volt némi igazsága is. Ennek ellenére éveken át tagja voltam az Andrei Mureşanu színtársulat által szervezett Atelier nevű színházi fesztivál zsűrijének. Hosszú időn át rovatom volt a Timpul című bukaresti napilapban is.
Abba, hogy ma már (talán) némileg árnyaltabban látom a világot, az is belejátszhatott, hogy volt egy dobrudzsai származású filozófus barátom, aki több évtizeden át – egyedüli románként – magyarokkal dolgozott a Kovászna Megyei Kultúrbizottság egyik irodájában. Következésként lehetetlen volt, hogy akár akaratlanul is ne tanult volna meg néhány szót magyarul. Én nyilván mindig románul beszéltem vele, jól esett, hogy valakivel – a kultúráról – románul is beszélhetek. Ő azonban soha nem szólalt meg magyarul. Még négyszemközt sem. Rájöttem, hogy nem teheti, mert ha négyszemközt megteszi, előfordulhat, hogy akárcsak figyelmetlenségből is (jól ismert, tudta, hogy effajta ügyekben némileg beszámíthatatlan vagyok) magyarul szólnék hozzá, és ő kénytelen lenne románul válaszolni. Amivel nyilván megbántana. Egy sepsiszentgyörgyi románnnak – lehet magyarbarát (ő ma is az ) –, még ha tud is, tilos megszólalnia magyarul. (Ez tapasztalataim szerint íratlan törvény.) A közösség (comunitatea) rögtön kiközösítené.
Amit nem egészen értek, az az, hogy Demény Péter számára mitől válhat természetessé, ami természetellenes. (Elnézést a manapság legtöbbször abuzíve használt terminusért.) Az például, hogy – a félig magyar származású és gyerekkora egy részét a Székelyföldön töltő, Bukarestben is a magyar anya által nevelt – Tudor Arghezi élete végéig titkolta származását és magyar tudását. Miközben a kun anyától, és félig székely, félig vagy tán egészen román apától származó József Attila (egy sokszor valóban fasiszta Magyarországon) soha nem titkolta „szégyenletes” felmenőit. Mellesleg románból is fordított néhány szöveget. Amit Arghezi (fordítva) soha nem tett (tehetett?) meg.
Tudom, hogy a fentiek ellenére is vannak kivételek. De ritka kivételekre nem lehet közösségi szintű kölcsönösséget építeni.
Tetszelegni persze lehet. Idehaza. És főként külföldön. Hogy mi milyen elfogulatlan, nagyszerű, következésként tiszteletre méltó személyiségek vagyunk. Ebbe az ízléstelenségbe én is beleestem már. Ebből azonban ismét csak nem lett kölcsönösség. Legfeljebb valamiféle önelégültség, a kivételesség mámorító tudata. De a rossz szájízt ma is érzem.
A kölcsönösség – tudományos szóhasználattal – negatív visszacsatolást jelent. Amikor a környezet reagál gesztusaimra, és én visszajelzek. Egyoldalú kölcsönösség nincs. Legfeljebb a tükör előtt. Ez azonban már a társadalmiság végórája, az ad absurdum individualizmus. Igaz, az effajta individualizmusnak ma már van egy – a közösségiség poszt-posztmodern látszatát fenntartó – változata is: a lájk.
A lájkolók olyan individuumok „közösségei”, melyek mások szövegeinek olvastán is folyton önmagukban gyönyörködnek. Rögtön hátat is fordítanak minden „közösségnek”, mely nem a saját személyiségüket, gondolataikat, értékrendjüket visszhangozza.
Nemigen tudom, minő lényegi különbség lehet egy ilyen „közösség” és az erdélyi magyarok Demény által emlegetett „többsége” közt. Ennek a többségnek – mint írja – „nincs román környezete, problémátlanul éli azt a párhuzamosságot, sőt kizárólagosságot, amelyet a szüleitől, nagyszüleitől és az összes felmenőjétől örökölt.” S a folytatás: »Holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia.«” Mellesleg a József Attila-i szövegösszefüggés csak az előzményekkel együtt teljes. Azaz: „Ezer esztendő távolából/ hátán kis batyuval kilábol/ a népségből a nép fia.// Hol lehet altiszt, azt kutatja,/ holott a sírt, hol nyugszik atyja,/ kellene megbotoznia.” A romániai magyarság többsége manapság a költői képen túllépve is azt kutatja, hol lehet altiszt, ha lehet egyáltalán. S a sírt is, hol nyugszik atyja, épp azért kellene megbotoznia, mert atyáink is természetesnek fogadták el a természetellenest. Magától értetődőnek tartották, hogy a románokat, a szlovákokat, a szerbeket valamely „ezeréves államiság jogán” meg kell fosztani nyelvüktől, kultúrájuktól, emberi méltóságuktól. De egy képletes botozással még nem oldhatunk meg semmit. Főként, ha pusztán mi tesszük. Ha immár magunkra vonatkoztatva is elfogadjuk azt, ami természetellenes, azaz a kölcsönösség hiányát, s továbbra is kutathatjuk, hol lehetünk altisztek, vagy hasonló sorsú román honfitársainkkal versenyben tántorgunk ki – ma inkább csak – Európába. Értelmesebb fiataljaink zöme ezt is teszi. S ezen semmit sem változtat, ha ketten-hárman meghatódunk önnön nagyszerűségünktől. Több évtizedes tapasztalat mondatja velem, nem meghatottságra, hanem józan önképre lenne szükségünk. Mindkét oldalon. Hogy egyik közeg se kezelhessen bennünket kivételként.
Szerintem korántsem az a gond, hogy egymás mellett élünk. Ez társadalmi adottság. Még a szomszédok is egymás mellett élnek. Nemzetiségtől függetlenül. S még ha ez a mai – individualista – világban természetes lenne is, nem mindig cserélgetik feleségeiket, gyerekeiket, szokásaikat. Egymás mellett élni, ha tudjuk kölcsönösen tisztelni egymást, emberségesen is lehet. Sőt rendszeresen át is járhatunk egymáshoz, miközben mindenki őrzi a maga „intimitását”. Feleségem rendszerint bekopogtat, ha a szobámba lép. Éppen azért, mert emberhez méltóan élünk együtt. Tiszteljük egymás „felségterületét”.
Igen, a kis lépések… Nem is hihetek másban, csak bennük. Azért éreztem és érzem közel magamhoz az RMDSZ-t, bár szavaztam egyszer román pártra is…
A kölcsönös tisztelethez azonban korántsem elegendő a hagyományok elutasítása, valamiféle – partikuláris nyelvek, szokások, kultúrák fölötti lebegő – egyetemes felhőkakukkvár. Inkább egymás olyan-amilyen kultúrájának – sajnálom: ismét csak kölcsönös – elfogadása.
A kaputelefont azért még keresgélem. De sokszor tűnik úgy (s talán nem csak nekem): nu mai există cu desăvârşire.
