Az persze igaz, hogy Bayer Zsolt, aki nélkül maholnap nincs is Echo tévé, legalább három adásnak is ő a főszereplője, nem csak elfogult (így vagy úgy mindannyian azok vagyunk), hanem (enyhén szólva) szabadszájú is. Ami ismét nem lenne éppen tragédia. Az ellenfelei is azok. A baj csak az, hogy Bayer Zsolt egyfajta intellektuális terrorista is. Erkölcsi és intellektuális vonatkozásban adásról adásra felrobbantja magát, abból a megfontolásból, hogy a közvéleményt az ez idő szerint amúgy is silány magyar demokrácia ellen hangolja. Mintha a Szabad Európa Rádió egykori közszájon forgó slágerét írná adásról adásra át: „Gyűlöljük egymást, gyerekek, mert minden percért kár.…”
Itt be is fejezhetném, hiszen e szerint nincs kiről beszélni. Csakhogy a dolog sokkal bonyolultabb. Merthogy nem szokás utánagondolni, hogy ki is a terrorista? A válasz, amilyen paradox, épp annyira közismert. Gyáva, elvetemült gonosztevő, aki ártatlan emberek életét oltja ki. Más kérdés, hogy reguláris hadseregeink nagyságrendekkel több ártatlan civilt gyilkolgatnak meg. Csak úgy mellékesen. S ami még fájdalmasabb: a terrorista ellen mi is éppoly tehetetlenek vagyunk, mint a fentebb említett civilek a szupermodern orosz vagy amerikai bombázók, illetve a tomahawk rakéták ellen. Pedig elképzelhető egy másik, az előbbinél jóval fájdalmasabb definíció is. A terrorista olyan, a végsőkig kétségbeesett ember, aki überelhetetlennek érzett hatalmakkal áll szemben. Aki teljeséggel tehetetlen. Az önmagukat demokratikusnak aposztrofáló társadalmak játékszabályai szerint ugyanis nincs semmi lehetősége arra, hogy érveit meghallgassák, igazságának érvényesíthetőségéről nem is beszélve. Merthogy a hivatalos ideológia eszmerendszerében nincsenek, de nem is lehetnek igazságai. Ezért aztán nem marad más lehetősége, mint szétverni azt a demokráciát, mely őt, mint egyént és mint közösségi lényt kirekeszti a „demokráciából”. (Persze van némi különbség is: Bayer Zsolt nem csak beszélhet, de meg is hallgattatik.)
Az igazi terrorista, aki a legyőzhetetlen hatalom éthoszát, a demokráciát aláássa, „bizonyos értelemben” valóban „hős”. És nem is akármilyen. Fizikailag is föláldozza önmagát. (Micsoda különbség!) Nem az igazságért, hiszen annak érvényesítésére továbbra sincs semmi esélye, hanem a másik igazság szétbomlasztásáért. A demokráciát nyílt diktatúrává próbálja átalakítani. A diktatúra ugyanis már „kezelhető”. Önmagát fogja megsemmisíteni.
S ha szétnézünk, világ szerint tova azt tapasztalhatjuk, hogy ez a stratégia meglepően, sőt elképesztően sikeres. A nyugati „demokráciák” szemünk láttára omlanak össze. Ha nem ma, hát holnap vagy holnapután.
Kénytelenek levetni a maszkot. A titkosrendőrség, a politikai kirekesztés, a véleményszabadság korlátozása, a gazdasági terror a maga legmeztelenebb formájában léphet a színre. Az antiterroristának aposztrofált terror pedig elkerülhetetlenül kettős ellenállást fog kiváltani.
És ezzel a terrorista le is oldhatja a robbanóövet, hiszen győzedelmeskedett: a társadalom, mely a terrorizmus ellenében válik engesztelhetetlenül gyűlölködő társadalmi csoportok küzdőterévé, előbb-utóbb önmagát fogja romba dönteni. (Kell ezt dokumentálnom?)
A mai „demokráciáért” nem lenne nagy kár, értünk, jobb sorsra érdemes állampolgárokért talán igen. De vannak olyan ideológusok, akik úgy vélik, hogy talán értünk sem. A „populizmus” populusa ugyanis megérdemli a sorsát.
Bayer Zsolt abban téved, hogy ez a stratégia, bármennyire is hatékonynak tűnik, az ő esetében végképp nem vezethet célra. Annak ellenére sem, hogy szerinte az egyetlen igazság győzelmével azonnal és itt a Földön Isten országa valósulhat meg. Aligha fog. A terrorista azonban tényleg reménykedhet abban, hogy a nyugati demokráciák romjain valamiféle iszlám új világ fog felvirágozni. Ez a remény ugyanis korántsem alaptalan. Ők ész nélkül szaporodnak, mi ész nélkül fogyunk. A végkifejlet borítékolható. S nem is áll példa nélkül a világtörténelemben. A római birodalom ugyanúgy elfogyott, mint ahogyan a mi NATO által összetartott „birodalmunk” is fogyatkozóban. Akkor jöttek a műveletlen, barbár germánok vandálostól, angolszászostól, frankostól, mindenestől, s teremtettek (nem kevés arab segítséggel, lásd reneszánsz) egy új Európát, melyre ma oly büszkék vagyunk. Lehetetlen, hogy utódaink az eljövendő, s a „barbarizmusból” fokozatosan (és ismét) kiláboló arab Európára is azok leendnek? Tényleg nem kéne, de a történelem – mint tudjuk – irgalmatlan.
Miben reménykedhet Bayer Zsolt? Az ő intellektuális terrorizmusa aligha fog valamiféle frenetikus keresztény szaporaságot kiváltani. Sőt, a mi gyatra kis szaporulatunk termékei a szent gyűlölet nevében egymást fogják kipusztítani.
Én mégiscsak megmaradnék – Bayer Zsoltra és ellenségeire vonatkoztatva is – a „Szeressük egymást, gyerekek” parancsolatánál. Szeretném az arabokat (a terroristákat azért mégsem) és a Bayer Zsoltokat is, akik ma úgy érzik, hogy állig felfegyverzett hatalmakkal szemben csak a fizikai és a szellemi terrorizmus nyújthat menedéket. S szeretném azt a Die Weltben közlő Kálnoky Borist is, akit Bayer Zsolt a tőle megszokott minősíthetetlen „terminusokkal” bélyegez meg, mert – az egyébként kitűnő, és magyarellenesnek semmiként nem mondható – újságíró úgy véli, hogy a Soros-ellenes kampány bizony antiszemita hangsúlyokkal terhelt. Ahogyan – s ezt már én mondom – Soros sem mentes az európai kulturális nemzetek (hívei terminológiájában nacionalizmusok) felszámolásának szükségszerűségé- re vonatkozó „liberális eszménytől”. (Hogy ebben sem nagyon tévedhetek, azt jól jelzi, hogy a melegekért, a romákért és más szintén jobb sorsra érdemes kisebbségekért illő módon aggódó Soros értünk, erdélyi, felvidéki, szerbiai, ukrajnai magyarokért – s a kurdokért, baszkokért és egyéb, a globalizmus nevében leírandó kisebbségekért – nem kezdeményez világra szóló kampányokat. Pedig aligha lehet kérdéses, hogy ha akarná, megtehetné.)
Nem zárható ki, hogy sem a nemzeteket és sem a demokráciákat nem kell felszámolni, hanem a nemzetek nacionalizmusmentes együttélését, azaz a szó tulajdonképpeni értelmében vett, a gazdasági-katonai terror rettenetétől megtisztított (az egyének és közösségek tényleges egyenlőségére alapozott) demokráciát kellene – az államok közt és az államokon belül – újraéleszteni, egészen pontosan és végre valahára tényleg megteremteni.
De hisznek ma még valakik effélében?
Nem látom őket.
