Hazai közéleti vitatérben gyakori vendég a sztráda, mint bezzegelésre leginkább alkalmas (lassan már szitok)szó. Elfárad az olvasó, mikor ugyanazt hallja-látja: hogy a horvátok miként hasítanak, miközben mi, hogy az olaszok mennyiből terítenek egy kilométert, ami nálunk ugyebár a sokszorosa, hogy a magyarok ott toporognak a határnál, de nincs mihez csatolni azt a bizonyos csonkot, hogy elfuserálják, és ez is be fog repedezni pár hét múlva, hiszen volt rá példa...
A sztráda-ügy – túl műszaki és gazdasági kalkulusokon – jóval több, mint halaszthatatlan infrastrukturális befektetés; mércéje a távlatban (és nagy léptékben) való gondolkodásnak. Nálunk mindezek hiányát méri a sorozatosan beígért és mindannyiszor nem, vagy alig teljesített kilométerekben és jelenleg is sorjázó számháborúban, ahol az egymást követő kormányok mindig azzal kezdik, hogy miért nem lehetett az épp leváltott kabinetnek sikere, és milyen rettenetes felelősséghalmazt hagytak hátra. A sztrádázás tehát nem egyéb, mint vizsga, egy ország érettségi tétele, amelyből Románia mindig őszire marad. A vigaszágon való továbbjutás reménye idővel egyre csekélyebb, és a háttérben lehet, hogy felmerül: nem kéne ezt a tantárgyat kiváltani például a folyami hajózás modernizálásával, vagy a magashegyi övezetek turista- ösvény-rendszerében megejtett ökobajtárs rehabilitációval.
Pedig a sztráda nagy biznisz: az építőnek + az építőt kijelölő bizottságnak, a nyomvonal menti településeknek + a térség megyei vezetőinek, parlamenti képviseletének, az építkezés beszállítóinak + a turizmusban érdekelteknek, a kisajátított területek birtokosainak + a körülöttük sertepertélő ügyeskedőknek és ügyvédeiknek, a kistérségnek, a régiónak, végső fokon országos buli.
Volt ennek az országnak hajóskapitány elnöke két db. mandátum erejéig. Aki szállításügyi minisztériumot is vezetett államfősége előtt. Ekkor tűnhetett fel az első komoly lehetősége annak, hogy végre ráncba, de legalább stratégiába szedni a sztrádaprojekteket. Nem a számokról szól ez a cikk, de van már olyan képlet, ami elosztja a lakos/ sztráda, illetve az autópálya-építés éves átlag-araszolását mutatja ki. Az előbbi arány enyhült idővel, mert közben kisurrant az országból és külföldi sztrádára-pályára állt néhány millió honfitárs, az éves sztrádatermés viszont makacsul arról ad hírt, hogy kifogyhatatlan türelemtartalékokkal bír a pálya. Elnézi, ahogyan sorra előrángatják, majd agyonhallgatják a róla szóló tervet, meg se rezzen, midőn valahogy kiírják a pályázatot, fegyelmezetten konstatálja, hogy végre elkezdik a munkálatokat, megérti, hogy a régészeti feltárások miatt akadozik az amúgy lendületes ritmus, beéri szűkszavú zavaros magyarázattal, amikor felfüggesztik a munkálatokat, eltűri azt is, hogy a félbe-szerbe hagyott szakaszok állaga évszakról évszakra egyre inkább romlik (biztosan van erre is számítás, hogy az észak-erdélyi sztráda körüli többéves matatás mibe kerül), és jól nevelt diszkrécióval fogadja, ha újabb – semmibe vezető – 10 kilométert adnak át mindenféle ünnepélyes külsőségekkel és médiavisszhanggal.
Nicolicea képviselő úrnak végül is igaza van: ő maga koherens eddigi szereplésében és a sztrádák is jól elvannak, most, amikor épp sántiérre való pazar időnk lenne, kivárhatják jövő ilyenkorig. Közben a térképen el lehet játszadozni új és legújabb változatokkal, ötletekkel.
