A lapzárta viszont -- egyetlen biztos támpontként -- nem számol ezekkel a szakmai kihívásokkal: ilyenkor indokolt inkább folyamatokra figyelni, vállalva a rizikót, hogy nem sikerül eléggé árnyaltan fogalmazni és hogy az összképből akár jelentős puzzle kockák maradnak ki.
Ami most történik a hazai belpolitikában látszólag példa nélküli, bár a válságok mindenike a maga nemében hordoz sajátos jegyeket, különben unalmas krízissorozattá silányulnának; legalább két vonatkozásban lehet kontextualizálni az eseményeket: a jogi keret hiányosságaiban és a pártok belső szerkezeti logikájában keresendő válaszok révén . Az első aspektus a parlamenti aritmetika illékonyságára vonatkozik. A migrációk, mint láttuk azt az UNPR eklatáns példájával, megteremtik azt a lehetőséget, hogy a választások dacára olyan vektorok jöjjenek létre, amelyeknek nincs közvetlen legitimációs alapja. Amennyiben a szabályok nem változnak, elvileg ( és itt a teória karnyújtásnyira nem egyszer van a gyakorlattól) az is előfordulhat, hogy négy éves mandátum alatt az egykor hatalmi pozícióban levő legnagyobb parlamenti párt elveszítse ezt a pozícióját és az erőviszonyok teljesen más képletet tükrözzenek, mint azt a szabad és törvényes választások kialakították. Több módja is van a parlamenti migráció jogi szabályozására, külföldi példákból lehet tetszés szerint válogatni , de most talán mégsem ez a prioritás.
A másik vetület a pártra, mint politikai intézményre vonatkozik: és itt generálisan a kategóriára gondolok, nem célzottan valamely aktuális aktorra. Országként sok mindenben leszakadtunk-lekéstünk az európai mezőnytől (egyénre leosztott vagyonosodás, egészségügyi alapellátás, uniós alapok felhasználása, strukturális reformok, hogy kapásból csak néhányat említsek), de a pártok sem kivételek: egyesek, mint a Nemzeti Parasztpárt alaposan ráfizettek a megújulás, a belső reform hiánya miatt, mások hosszan tartó vajúdás után keresik identitásukat, megint mások a válságok idején döbbennek rá (ha egyáltalán marad erre idő-igény), hogy az elmaradt-halogatott modernizálás visszaüt. Hatványozottan igaz ez olyan esetekre, mint a honi szociáldemokraták alakulata. Az amúgy is több egykori pártból verbuválódott PSD hatékonyságát sajátos fegyelmi biztosítékok tartják egyben és mozgatják. Ez önmagában nem is lenne kommentálandó, csakhogy a fegyelem égisze alatt olyan döntési mechanizmusok alakultak ki, amelyek az önkénnyel határos magatartásokat, reflexeket termeltek ki.
Az önmagával háborúzó PSD a napokban új esélyt kap arra, hogy meghaladva a belső viszályt, rátérjen a modernizációs pályára, amely legalább középtávon szavatolná a romániai politikai spektrum baloldalának megújulási lehetőségét. Addig is marad a holnap, a holnapután feladványa, a sok ismeretlenes egyenlet, amelynek megoldása az előbb vázolt szakasz kötelező előfeltétele.
