Alapvetően a konfliktuskezelés kimódolt, jól leszabályozott forgatókönyvével van dolgunk, amelynek függvényében urak, kik úgy vélték: státusukban, becsületükben sérültek egy kávéházi szóváltás, báli csetepaté, utcai affér, sajtóbeli sérelem, vagy parlamenti (nem csupán) verbális támadás következtében - elégtételt kértek... és többnyire kaptak. A párbajozás nem az agresszió és a kivagyiság zabolátlan megnyilvánulási formája; intézményesülésére több tényező eredőjeként került sor. A pereskedés túl polgári és hosszadalmas, ugyanakkor a lovagiasság, mint újra felfedezett erény, később a maszkulin-militarista magatartás normateremtő jellege: mindezek rendre és egyszerre hatottak oda, hogy a hajnalok (ködösek, mint a filmekben szokták, vagy éppen tiszta egű pitymallatok) jó alkalmat szolgáltattak arra, hogy a párbajra idézett ellenfél a maga során elégtételt szolgáltasson kihívójának.
A párbaj is, mint minden társadalmi megnyilatkozás, átélte a kezdeti fázis tapogatózó hangulatát, majd virágkorában az eufórikus tobzódást, végül a lejtmenetet, míg aztán elévült szabályzatával együtt betiltották. Érdekes, hogy ezelőtt száz-százhúsz esztendővel is mód volt arra, hogy a tanúk elérjék a konfrontáció elkerülését, az ilyenkor rögtönzött bíráló testületek mintegy a mai mediátorok elődjeiként idejében tisztázták a vélt-valós sérelem hátterét és körülményeit, nemegyszer sikeresen jegelték a konfliktust. Erről rendszerint az újságokban közölt jegyzőkönyvek adtak hírt.
Nem vagyok túlzottan nosztalgikus alkat, de a párbajnak egy korszerűsített - és ezáltal biztonságosabb - változatát szívesen látnám visszatérni, újfent meghonosodni tájainkon. Már csak azért is, mert a mérkőzés lezáródván (sérülésekkel avagy anélkül) a felek kezet fogtak, és ezzel az ügyet lezártnak tekintették. Sőt olyan is volt, hogy a hajnali egymásnak feszülés egy bőséges közös reggelibe torkollott, az egykori barátok, akik átmenetileg összekülönböztek, megint kellemes hangulatban koccintottak... a többi között a megvédett becsületre ürítve poharaikat. Ehhez képest mai ellenségeskedéseink - legyenek bár lépcsőháziak, munkahelyiek vagy közéleti-politikai porondon zajlóak, igen kitartó fajtába sorolandók. Nem tudjuk elfogadni a vereséget, kezelni a győzelmet, viszonyulni a patthelyzethez, egyszóval lezárni egy konfliktust. Igaz, a párbaj arról is szólt, hogy a felek egyenlőkként tételezik egymást, ugyanazokkal az eszközökkel küzdenek, és a szabályok áthágása a küzdelemből való kiiktatást, amolyan piros lapot jelentett. A tét pedig nem az ellen mindenáron való legyőzése volt, hanem az amúgy többféleképpen értelmezhető becsület-kódexhez való viszonyulást, annak megfelelő magatartást. Aki gyenge lábakon álló érvekkel kihátrált egy párbajra való felszólítás elől, jó eséllyel kockáztatta azt, hogy kizárja magát a becsülettel rendelkező férfiú kategóriájából, ami olykor a teljes elszigetelődést és kirekesztést is maga után vonta.
Nyilván most inkább az ügyvédek bravúros paragrafuskezelése és a bíróságok ébersége (vagy befolyásolhatósága) miatt dől el egy-egy becsületbeli kérdés, van ugyan reparációs lehetőség, óvás, fellebbezés, felfolyamodás, egyéb csűrcsavarok, de ezek mindösszesen nem szavatolják az ügy megnyugtató lezárását. Mindennél valóban egyértelműbb az egy az egy ellen meccs, a maga anakronisztikus jellegével, poros romantikájával. Vasárnap (lapzártánk után) 11 ellen 11 férfi lépett gyepre a Szamos-parti küzdőtéren, a fair play-be vetett hit mondatja velem, hogy ha nem is látványos találkozó, de legalább becsületes mérkőzés lett belőle.
