A tényfeltáró újságíróként pályát futott Şercan azzal szerzett nevet magának a szakmában, hogy több közéleti személyiség plágium-ügyét robbantotta és göngyölítette fel. A nézőt is meglepő, váratlanul előtörő őszinteségrohamban Emilia Şercan bejelenti, hogy nem tudja vállalni a műsorban ráosztott szerepet, mert úgy érzi, nem tisztességes, ha az igazság elkötelezett harcosaként mutatják be, miközben nem kis honoráriumért éppen ő volt az, aki átigazolt az általa korábban még támadott és leleplezett sajtómogulhoz.
Az új munkahelyen néhány hónap alatt kiderült, nem felel meg a cég elvárásainak, ötleteit, javaslatait sorra elvetették. Magyarán megvették kilóra, hogy ne bolygassa a kényes ügyeket, de legyen valamilyen látszólagos elfoglaltsága.
A történet legalább két olvasatban vezet konzekvenciákhoz: maga a beszélgetőműsor, amely felvételről került adásba és az oknyomozó-tényfeltáró újságírás sorsa mifelénk.
Az első megközelítés előtérbe tuszkolja a kérdést, hogy a műsor szerkesztője és egyben házigazdája mit akart ezzel az epizóddal üzenni; cinkosságot vállalt a magát leleplező oknyomozóval, mihelyt bevágta a jelenetet, saját (egyre fáradtabb és ötlettelenebb) produkciójának felfuttatását remélte, vagy valamilyen színfalak mögötti szándék megjelenítésére törekedett. Íme, máris jó téma arra, hogy fordulatos kis ankétot forgassunk-írjunk.
Csak hát ki tudna érdemben és szakmailag megfelelő módon hozzányúlni épp ahhoz az újságírói műfajhoz, amelyet (ilyen élesen-drámai regisztert bevetve) frissen hiteltelenítettek, de legalább megkérdőjeleztek? Van-e egyáltalán telivér oknyomozás a hazai sajtóban en général, s ha mégsem lenne, mi lehet az oka? Hogy a reménység morzsája ne vesszen ki ebből a cikkből, gyorsan hozzáteszem: alig-alig, ha van a tényfeltáró sajtósnak mit aprítania a… zavarosba. Egyrészt mert a tényekhez hozzáférni nem is olyan könnyű vállalkozás. Pusztán azért, mert nem vagyunk a tények territóriuma. Egyetlen tény, amit akként elfogadhatunk, hogy Románia egy ország a kontinens keleti, dél-keleti térségében. A többi tény(ező)ről kiderül, hogy ugyancsak viszonylagos, tehát nem kezelhető faktumként: nem tudjuk, milyen köztársaság ez az állam például félelnöki és parlamenti rezsim közötti átmenetiségében, nincs tényszerű adatunk lakosságáról, területe is jóval nagyobb – ha a visszaszolgáltatásra váró területeket összesítjük – mint azt az atlaszokban látni, most legutóbb a kolozsvári magyarság 1992-es népszámláláskor megjelent létszáma sem volt tény. ( S hogy mégis, annak elismeréséhez másfél évtizedre volt szükség; lehet hogy a kétkedők egyenként számolták – volna – újra a lajstromba vett magyarokat …)
De a kérdésnek van egy másik, a céhhez közelebbi vonatkozása is: hogy van-e hazai sajtóberkekben a szó legszorosabb értelmében vett oknyomozó újságíró. Mert Emilia Şercan története nem elszigetelt baleset: hasonló módon vásárolnak fel, igazolnak le kényes kérdéseket boncolgató újságírókat. (Miután-miközben szekus módszerekkel megfenyegetik őket.) Jó eséllyel jelenséggel kell számolnunk, bár ezt is le kéne oknyomozni, hogy a mondat egyértelműbb, állítása alaposabb legyen.
A tényfeltárás, ha komolyan végzik, nem csupán a szakmai képzettség függvénye (bár itt is elférne néhány alapismeretet tisztázó tényleg profi tanfolyam: hogy a zsiger és a fantázia, meg a logika mellőzése ne nullázza le azt, amit aprómunkával amúgy összegyűjt a reménybeli oknyomozó). Léteznie kell olyan médiaközegnek is, amely elbírja-megkívánja a szabadúszók jelenlétét, illetve olyan sajtóintézménynek, amely kiáll (pénzbírságot fizetve, jogi szolgáltatással) a magát mindezek dacára tényfeltárásra szánó újságíró mellett.
