Helyiekkel románul társalogtam, fogadott a magyar nagykövet is
*** A élménybeszámoló első része itt található. ***
*** A második rész ide kattintva érhető el. ***
*** A harmadik rész itt olvasható. ***
Fegyverropogás reggel hétkor
Másnap intenzív fegyverropogásra ébredtem. A teraszon aludtam, jól hallottam a golyószórókból leadott lövéseket. Tűzharc zajlott. Próbáltam megsaccolni, milyen távol lehetett a körülbelül 20 percig tartó fegyveres összecsapás. Lementem a földszintre, házigazdám, Luma nem jött ki a szobájából. Gondoltam, ha ő nem fél, akkor nekem sem kellene különösebben zavartatnom magamat.
A híreket néztem, arra gondoltam, a Bagdadban mindenhol jelen lévő biztonsági erőket érte támadás. Figyeltem a híreket, de semmi... Telefonoztam, amíg a házigazdám felébredt. Mondtam neki, mi történt. „Azt hittem, álmodom” – válaszolta nyugodtan.
Mondta, az is lehet, hogy esküvő volt, de aztán ráébredt reggel hétkor, hogy ilyen eseményre biztosan nem került sor ebben az órában. Esetleg tűzpárbajjal érhetett véget, jegyeztem meg.
Lehet, válaszolta nyugodtan, majd azt javasolta, reggelizzünk, hisz ilyen incidens korábban is történt.
Halászat a Tigris folyón
Luma különleges ötlettel rukkolt elő: intsünk egy halásznak és menjünk el csónakázni a Tigris folyóra. Mihelyt az egyik csónak elhaladt a ház közelében, a házigazdám a tettek mezejére lépett. Megegyeztek a csónakban ülővel az árban, mire én felocsúdtam, már a halászcsónakban találtam magam...
Arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hiszen ilyen különleges élményben csakis helyi házigazda segítségével lehet része az embernek.
Athee kivetette a hálót, néhány percet vártunk, majd két nagy halat emelt ki a folyóból. Közben eleredt az eső, visszamentünk Luma doktornő házához. Szerencsénk volt, ugyanis mihelyt a halász tüzet rakott, az eső is elállt, így hozzáláthatott az egyik hal megsütéséhez.
Perceken belül elkészült a finomság. Megköszöntük, kifizettük neki, sőt többet adtunk volna, de nem fogadta el. Ugyanazt mondta, mint ott mindenki, beleértve egyes taxisofőröket: ők nem kéregetők.
Luma nem is erőltette tovább, ami számomra tűnt furcsának, hiszen én még győzködtem volna – ott ez sem szokás.
Délután találkozni mentem Layla bagdadi ismerőseivel. A hölgyet Balogh András, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem germanisztikai intézetének munkatársa mutatta be nekem az elutazásom előtt, amikor a Facebookon látta, hogy Irakba tartok.
A kisbuszt két nő segítségével intettem le Luma házának közelében, a belvárosba indultam. Egy szakállas férfi mellett foglaltam helyet, szóba elegyedtem vele.
Nagyon örvendett, hogy utazóval találkozott.
Mondta, szerencse, mi több, kiváltság európai embert látni. Amikor leszállt, két fuvart fizetett, s már elkéstem szólni, hogy ne tegye – mire észbe kaptam, hogy az én utazásomat is ő állta, már becsukta a kocsi ajtaját és eltávolodott. Integetett, mosolygott, a bal tenyerét a szívére tette, köszönve, hogy Irakba látogattam, s találkozhatott velem.
Őszintén, könnyekig meghatódtam…
Diyarral, az Iraqi Travelers Cafe elnevezésű Facebook-oldal alapítójával találkoztam. Az ösztöndíjas (ritka ám az ilyen Irakban) fiatal férfi nem az országba látogató külföldiek számára hozta létre az oldalt, hanem a világ egyik legrosszabb útlevelével világot járni próbáló helybéliek számára.
Igen ám, de idővel egyre többen lettek a külföldi látogatók, folyamatosan érdeklődtek például a vízummal kapcsolatos, állandóan változó szabályokról, a történelmi jelentőségű emlékhelyek és a volt Mezopotámia gyöngyszemeinek látogatási rendjéről.
A többi irakihoz képest Diyar világot látott ember, többször járt már az Egyesült Államokban is. Mesélte, sok amerikai örvendett annak, hogy kormányuk ösztöndíjjal támogatta a sokat szenvedett ország polgárait.
Gyalog indultam haza, a nyári kertekben mindenki csak dominót játszott. Adott pillanatban rádöbbentem, hogy még sokat kellene gyalogolnom, a Careem taxis applikáció segítségével gépkocsit rendeltem. Közel fél órát araszoltunk a sűrű forgalomban, de alig néhány dinárt kellett fizetnem. Ismét a baksissal próbálkoztam, ezúttal a sofőr elfogadta az 1 amerikai dollárnak megfelelő figyelmességet.
A hőség miatt pénteken, április 12-én is csak délután mozdultam ki Luma doktornő házából. Ezúttal Kathem úrral találkoztam, Layla másik bagdadi ismerősével. Románul szólt hozzám, amin meglepődtem.
Kiderült, Bukarestben tanult, kellemes emlékek fűzik a diákéveihez. Jelenleg vállalkozó, jól él, ám egész nap dolgoznia kell. Egy szellemi munkát végző kávézóba visz, ahol színészek, festők, költők, írók, műfordítók és újságírók vesznek majd körül – mondta.
Az árak igazodtak a bohém vendégek pénztárcájához: minden jóval olcsóbb volt…
Később al Kenany úrral találkoztam, vele is szintén románul társalogtam, ő Jászvásáron tanult. Olyan helyre vitt, amely hajdanán Szaddám egyik palotája volt a Tigris partján. Hatalmas hely, alig találtuk meg egymást.
Megegyeztünk abban, hogy még 1990 után is Románia és Irak erős akadémiai és kereskedelmi kapcsolatokat ápolt. Ennek alapjait a két diktátor, Nicolae Ceauşescu és Szaddám Husszein tette le, az együttműködés pedig (igaz, teljesen „visszafogott” formában) tovább él.
Este céltalanul bolyongtam. Dominót játszó fiatalok kérték, hogy lefényképezhessenek…
Magyar nagykövet: összetett a helyzet Irakban
Másnap tíz órára a magyar külképviseletre voltam hivatalos: bár szombat volt és szabadnap, Tar Attila nagykövet készségesen fogadott. Indulás előtt Grezsa Csaba, Magyarország kolozsvári főkonzulja a lelkemre kötötte: jelentkezzek be konzuli védelemre. Egy füst alatt a nagykövetnek is írtam, aki igennel válaszolt a rövid beszélgetésre való felkérésemre.
A magyar nagykövetség a brit külképviselet mellett helyezkedik el, drasztikus a biztonsági ellenőrzés, mondta a nagykövet titkárnője és biztonsági embere, akik értem jöttek addig a pontig, amíg elvitt a taxi. Onnan már csak a nagykövetségek és minisztériumok alkalmazottjai, illetve a meghívottak közlekedhetnek. Mivel a nagykövet meghívottja voltam, a rövidített ellenőrzési eljáráson estem át, de az sem leányálom.
Tar Attila titkárnője azt mondta, fél óra áll rendelkezésemre kérdezni a nagykövetet, de a diplomata jóvoltából a beszélgetés egy órát tartott. A helyiségbe lépve golyóálló mellényre és katonai sisakra lettem figyelmes – a diplomatának mindenre fel kell készülnie.
A külképviselet vezetője vázolta az összetett iraki helyzetet, figyelmeztetett az utazóra leselkedő veszélyekre, kitért a politikai, gazdasági és társadalmi körülményekre, illetve saját vonatkozású anekdotikus eseményeket mesélt.
Mondta, mindenképpen vegyem fel a kapcsolatot az általa „kinevezett” magyar tiszteletbeli konzullal, Abbas al-Noori úrral, akinek rendkívül szerteágazó a helyismerete.
Ha már a Zöld Övezetben voltam, gyalogszerrel ellátogattam az ismeretlen katona emlékművéhez és ahhoz a helyhez, amelyet mindannyian láthattunk a televíziók képernyőin: Szaddám felvonulási terére. Itt a két összeérő kard alatt haladtak el a diktátornak szalutáló csapatok. Ezeket a hatalmas felvonulásokat a mi diktátorunk is megtartotta 1989 előtt.
Este Abbas al-Noori úr, Magyarország tiszteletbeli konzulja vacsorára invitált, meghívta Luma doktornőt, a bagdadi házigazdámat is. Jelen voltak a fiai is, egyik orvos, a másik pedig mérnök. Mindketten külföldön is tanultak, jó állásuk van, az iraki társadalom aktív és hasznos tagjai.
Kurdisztán: autonómia vagy államiság?
Április 14-én elhagytam az iraki fővárost.
A buszpályaudvarról Erbilbe, a Kurdisztáni Autonóm Régió fővárosába utaztam. A szövetségi Irak szerves részét képező övezet, állítják a szakemberek, tulajodképpen nincs a bagdadi kormány ellenőrzése alatt. A Dél-Kurdisztánnak is nevezett entitás saját címerrel, himnusszal, zászlóval, parlamenttel, kormánnyal és katonasággal rendelkezik. Valójában csak a pénznem közös Irakkal. A régió az 1991-es öbölháború óta de facto autonómiával rendelkezik.
A politikusok többet akartak: 2017 szeptemberében népszavazást tartottak a függetlenségről, amely széles támogatottságot élvezett, ám a bagdadi kormány és a nagyhatalmak ennek eredményét nem ismerték el.
A Kurdisztáni Autonóm Régió tényleges fővárosa Erbíl, saját alkotmánya szerinti de jure fővárosa az iraki kormány által a 2017-es népszavazásra válaszlépésként visszafoglalt Kirkuk.
Minden hirtelen kizöldült: az út mellett zöld mezőre lettem figyelmes, nagy változás ez az ország többi részének sivatagos kinézetéhez képest. Hirtelen nyugtalanság lett úrrá a kocsiban ülőkön: közeledett a kurdisztáni „határ”.
Leszállítottak. Külföldiként külön fülkéhez kellett mennem. Beolvasták az útlevelem csipjének az adatait, papírfecnit adtak. A „határőr” alaposan átvizsgálta a hátizsákomat, csodálkozott, hogy egyedül utazom. Mondtam, megbízom az itteni emberekben.
Azt válaszolta, Kurdisztánban nagyobb biztonságban vagyok, mint a szövetségi Irak területén.
Lisa házához mentem. Vele Bászrában találkoztam, együtt látogattuk meg az Úr ziggurátot és a mocsárvidéket, ő már 5 éve Erbilben él. A citadellához vitt, a főtér tele volt emberekkel. Az egyik szabadtéri kávézóban úgy ültek az emberek, mint a moziban: mindenki az utcán haladókat szemlélte.
Bár este volt, s attól tartottam, nem fogok tudni elaludni, mégis teát fogyasztottam, aztán pedig sört – iraki tartózkodásom során először, Kurdisztánban ugyanis nem tilos az alkoholfogyasztás. Lisa mutatta, hogy a közelünkben lévő asztalon temérdek üres pohár hevert.
A férfi és társai sok alkoholt fogyasztottak.
A német nő szerint a régióban egyre nagyobb gondot okoz a túlzott alkoholfogyasztás.
Április 15-én elhagytam Irak területét, ugyanis az Izraelt ért iráni rakétatámadás miatt az iraki helyzet kiszámíthatatlanná vált. Négy nappal lett rövidebb a kiruccanásom.
A légitársaság egyik alkalmazottjának a segítségével megváltoztattam az utazás időpontját, remélve, a kormány nem zárja le ismét az ország légterét, amint azt a támadás napján tette.
A Bagdad fölött elrepülő ballisztikus rakéták és öngyilkos drónok hangja jutott eszembe, s megerősödött bennem: igen, innen most el kell menni, a helyzet valószínűleg előbb rosszabb lesz, s csak azután jobb.
Ráadásul mindig könnyebb valamikor majd még visszatérni, mint vészhelyzet esetén kijönni…
Irak visszavár
Iraki utam életem egyik legmeghatározóbb élménye volt.
Különleges élmény olyan helyre ellátogatni, ahol a turista ritkaságnak számít, az utazót megbecsülik, tisztelik, ellátják és a kedvében járnak. Érintetlen még az ország, nem ejtette túszul a fogyasztói társadalom, az individualizmus és a materializmus. A látogatót valósággal félistenként kezelik, mert egyrészt nagyon kevés van belőlük, másrészt, mert a muzulmán vallás is ezt tanítja.
Még nincs kiépített turisztikai infrastruktúra, ám az emberek hihetetlenül segítőkészek, mindenki kitesz magáért, hogy az utazó elérje a célját: útba igazítanak, elvisznek, megmutatják a kért helyet.
Az ország az elmúlt negyven évben mérhetetlen méretű és intenzitású katonai konfliktusok színtere volt. A kollektív és egyéni traumák gyógyulása legalább kétszer ennyi időt vesz igénybe. A közel-keleti helyzet miatt négy nappal korábban hazajöttem, s emiatt szándékozom visszatérni, Kurdisztánba legalábbis, mert kimaradtak a hegyi túrák, nem tudtam ellátogatni Moszulba, Szulejmánijjába.
Érzem: Irak visszavár!
VÉGE
