Reggeli éjjel négy órakor – mert ramadán havában napkeltétől napnyugtáig böjt van
*** Az első rész ide kattintva olvasható. ***
Keresztény templom Bászrában
Másnap sikerül SIM-kártyát vásárolnom, most már 5 gigabájt internet állt a rendelkezésemre, e nélkül lehetetlenség navigálni az országban.
A piacra és az óvárosba mentünk, ahol régebben csatornák voltak. Ezeket kiszárították, így jött létre Basra vagy Bászra. Zajos, poros és zsúfolt utcákon haladtunk, ez már a bazár volt, majd házigazdám a rossz állapotban lévő keresztény a Szent Tamás-templomhoz vitt.
A kulcsos hölgy elmondta: a káldeusok arámiul beszélő, keleti rítusú katolikusok, alig él már belőlük néhány a városban.
Hirtelen egy ajtó előtt álltunk meg, Ali mutatta a sajátosságát: amennyiben a jobb oldali kopogtatót használjuk, férfi fogad bennünket, a bal oldalit pedig a nők veszik igénybe annak érdekében, hogy hölgy nyisson ajtót.
A házigazdám egy nyári kertbe vitt bennünket. Lisa, a napközben hozzánk csatlakozott német nő és ismerőse, a bagdadi Ali is előszeretettel játssza a dominót, engem is beavattak a társasjáték rejtelmeibe.
Valóságos nemzeti sport Irakban a dominó: a kéthetes ott-tartózkodásom alatt nagyon sok helyen láttam emberek tömegét játszani.
Hazaérkezés előtt rendkívül szokatlan helyen található művészeti galériát tekintettünk meg: a Smary gallery Qarmat Ali falu határában, a Shatt Al Arab folyó partján, Bászra városától északra található.
Az absztrakt festményeket, mondta a tulajdonos, a helyi közösség tagjai és a halászok számára aggatták a falra, ám, sajnos, nem sok falusi személy jár arra.
A telken szabadtéri mozi és kellemes esték eltöltésére alkalmas móló is található. Abban sántikáltunk, hátha a folyóparton alhatunk, ám ez, sajnos, nem volt lehetséges, valaki már lefoglalta…
A mocsárvidék és lakosai
Másnap reggel elbúcsúztam házigazdámtól, Lisa és Ali társaságában a mocsárvidék felé vettük utunkat. Előbb megnéztük azt a helyet, ahol a Tigris és az Eufrátesz összefolyik, a Nasszíria városától alig néhány kilométerre található mocsárvidék valamennyire hasonlít a Duna-delta egy-egy részére, különlegessége viszont az, hogy Irakban van...
Ali a nem turisták számára működtetett halásztelepre vitt, ahol nádból készült vityillóban fogadtak. A helybéliek elmondták, hogy Szaddam Huszein idején sokan bujkáltak errefelé, a kegyetlen diktátor lecsapoltatta a mocsarat, és a vidék komoly károkat szenvedett. A
z utóbbi évtizedekben ismét megnyíltak a mocsarat tápláló vízforrások, és ismét benépesült a vidék – tették hozzá. A zegzugos, alacsony vízállású csatornákon fából készült csónakokkal kirándultunk, és nádkunyhóban ebédeltünk.
Ramadán lévén, még annyira sem volt ildomos, mint máskor, ám Lisa fürdőruhát öltött, s úszott egy keveset. Kísérőnk eltakarta a szemét: haram – mondta, ami tilosat, törvénytelent jelent.
Kísérőnk elmesélte, hogy a mocsárvidék komoly veszélyben van, és a legtöbben a közeli városokba költöztek, mert a globális felmelegedés miatti szárazság lehetetlenné tette korábbi életvitelük fenntartását.
Arról is beszámolt, hogy a Ma’dan törzsek, más néven mocsári arabok, az ur, a sumer és a babiloni civilizáció leszármazottai, több ezer éve nádból építtetik házaikat, vízibivalyokat tenyésztenek, rizst ültetnek, és halásznak.
A közösségi összejövetelekre és vendégek fogadására használt hosszúkás alakú mudhif a mocsárvidék jelképe.
Ebédeltünk is, friss halat rizzsel és zöldséggel, citrommal. Beállt a „kajakóma”: szédülten tértünk nyugovóra, a szundizás egy órát tartott. Csend, nyugalom, béke.
Hirtelen programváltozás
A mocsárvidéket követően a Nasszíria mellett található Ur zikkuratot is megtekintjük: Ur a Tóra vagy az Ószövetség szerint Ábrahám szülőhelye. A zikkurat nem más, mint a sumerok tipikus lépcsős, vallásos építménye. Ez volt az egyik első, híres történelmi emlékmű a világon – ne feledjük, az ősi Mezopotámia területén járunk.
Ali, aki egyébként professzionális idegenvezető, elmondta: a zikkurat vagy toronytemplom a piramisok mellett az ókori Kelet emblematikus építménye, és ellentétben a piramisokkal, nem temetkezési hely. Tetején szentély állott, amelyben ott volt az istenszobor, amelynek áldoztak.
A templomot hatalmas raktárak, kiszolgáló épületek vették körül. Sajnos, a szögesdrót miatt képtelenek voltunk felmenni a lépcsőkön a zikkurat tetejére. Magunkba szívtuk a történelmet, próbáltuk elképzelni, milyen lehetett itt az élet.
Száguldtunk az autópályán, Ali 165 kilométer/órás sebességgel vezette az autót a sok helyen „hiányos” pályán.
Bejelentette, hogy vissza kell mennie Bagdadba.
Váratlan fordulat, mivel korábban arról volt szó, hogy együtt folytatjuk az utunkat. Szerencsére, éppen útközben válaszolt az üzeneteimre Thamir, a nádzsefi (Najaf) CouchSurfing házigazdám, így jómagam kiszálltam Al-Diwaniyah városának autópálya-letérőjénél, ahol Ali megbeszélte a taxissal: 3 ezerért (2 dollár) vigyen el a buszállomásra, innen pedig intézzen nekem szállítást Nádzsefben.
A taxis észrevette, hogy nem bízom benne: folyamatosan a Google-térképet néztem, nehogy letérjen egy mellékutcára. Láttam, rosszul esik neki. Mondott is valamit, de nem értettem.
Mutatta, hogy szomorú. Kitett, mutatta, hol vannak a kisbuszok, szólt a kollégáinak, hogy ügyfél érkezik. Sötét volt, ipari területen voltunk, kissé féltem, bizalmatlan voltam.
Ellenőriztem, hol a pénzem (három részre osztottam, ha kirabolnak, hátha nem veszik el valamennyit), és szokásommal ellentétben, alig szóltam valakihez. Előkészítettem a pontos fuvarpénzt, fizetéskor ne lássák, mennyi helyi pénzem van.
A bizalmatlanság ára: szégyenérzet
Egy földön étkező sofőrnek azért jó étvágyat kívántam: végre ehetett, lement a nap. Megköszönte, mi több, megkínált. Ez volt az első alkalom, amikor nagyon megszégyelltem magam, hogy bizalmatlan voltam. Mutatta, melyik gépkocsivezető megy Nádzsefbe, mihelyt megtelt az autó.
Mutatta, rendes ember.
Hirtelen fiatal férfi közeledett hozzám, senki sem volt körülöttem. Gondoltam, ez a rablás pillanata, majdnem kiáltani kezdtem... Három lépést hátraléptem, jeleztem, álljon meg. Halkan csak annyit kérdezett kiváló angolsággal: hajlandó vagyok 5 ezer dinár (3,3 dollár) helyett 7 ezret adni a 70 kilométeres útért, azért, hogy ne kelljen megvárnunk a negyedik utast? A különbség 6 lejnek megfelelő dinár volt, készségesen beleegyeztem.
Útközben elbeszélgettünk, megadta a mobilszámát, mi több, felajánlotta, hogy elszállásol. Felhívta a feleségét, fotókon mutatta a gyermekeit, bizonygatta, hogy nem leszek veszélyben. Most már tudtam, hogy rendes ember. Megköszöntem a segítőkészségét, de mondtam, van házigazdám Nádzsefben.
Megkértem, hívja fel, hogy tudja a taxisofőr, hol tegyen ki. Készségesen segített, sőt megvárta, amíg a házigazdám a helyszínre érkezett, meggyőződött arról, hogy minden rendben. Ismét elszégyelltem magamat, hogy bizalmatlan voltam.
Thamir és felesége, Sadika házában azonnal otthon és biztonságban éreztem magamat. Rövid falatozás után a férfit elkísértem az új háza építőtelepére, majd a borbélyhoz. A két út közé újabbat iktatott be: el kellett vinnie a feleségét, annak a barátnőjét és lányait az anyósához.
Adott pillanatban körülbelül heten voltunk a kocsiban, nem is mertem hátranézni s megszámolni, pontosan hányan. Mindenki víg kedélyű volt, nevetett, kiváló volt a hangulat.
A borbélynál egy fiatal fiú igen sajátos frizurájára lettem figyelmes. Tipikus iraki, mondták. A maximálisan feltupírozott hajat erős zselével rögzítették – véltem én. Tévedek – mondták, s nevettek. Mutatták a speciális sprét, aminek a fele is ráment az alig húszéves fiú hajára.
Ha itteni sajátosság, akkor én is ilyet akarok – mondtam, s be is ültettek a borbélyszékbe. A fiatal férfi próbált hasonló frizurát varázsolni nekem, de sajnálatomra a túl rövid hajam miatt nem lehetett. Ráadásul az életkorom sem megfelelő az ilyesmihez... Be kellett érnem a borotválással és a hajvágással.
Hajnali háromig jártuk a várost, hazahoztuk Thamir feleségét és lányait. Ramadán volt, s éppen az úgynevezett suhur következett: a hajnal előtti, azaz rendszerint hajnali 4 óra 20 percig megejtett étkezés felkészíti a muzulmánokat az előttük álló böjtös napra.
Kiadós „reggeli”, hiszen a ramadán alatti böjt miatt egészen napnyugtáig senki sem étkezik. Gyomromat és bioritmusomat kissé felborította a változás, de örvendtem, hogy megtapasztalhatom a muzulmánok vallási szokásait: ébredés 14 óra tájt, 18 óráig csak szükség esetén hagytam el a lakást a hőség miatt (általában 34 Celsius-fok körül, áprilisban) hajnali négykor reggeli…
Iftar Maram és diákjai társaságában
Itthon vásárolt pénztárcát ajándékoztam Thamir fiainak, Husseinnek és Mustafának: gyűjtsenek pénzt, és utazzanak. Mindkét feladat nehéz, de a pénz még előkerül, ám az iraki útlevéllel nagyon nehéz világnak indulni, ugyanis a világ „leggyengébb” úti okmányai közé tartozik: az utolsó három állam a sorban Szíria, amelynek az úti okmánya mindössze 30 másik ország vízummentes elérését teszi lehetővé, majd következik Irak 29 célállomással, és legvégül Afganisztán már csak 27 ország elérését teszi lehetővé előzetes vízumigénylés nélkül.
Este Maram Ameen és a nádzsefi Cambridge Institute for Languages meghívottja voltam, a diákoknak tartottam rövid előadást Európáról, újságírásról. Maram már februárban felvette velem a kapcsolatot, amikor az Iraqi Travellers Café Facebook-csoportba azt írtam, hogy Irakba utazom. Bevallom, azt hittem, tőrbe csalás: egy helyi nő megkér, menjek egy fiktív oktatási intézmény székhelyére, ahol kirabolnak...
Utazásom előtt alaposan utánanéztem, ki ez a hölgy, és annak is, valóban létezik-e a fent említett nyelviskola Nádzsefben. Rájöttem, az energikus, szép és barátságos fiatal nő szeretné, ha a diákjai minél több külföldit megismernének, hogy ezáltal is gyakorolják az angol nyelvet. Az iraki diákok elsősorban Európáról, a magyarokról és a románokról, a politikai, vallási és társadalmi helyzetről kérdeztek.
Én is érdeklődtem értékrendjükről, érdeklődési körükről, vágyaikról és álmaikról. Nem lepett meg, hogy valamennyien rajonganak az amerikai és az európai életstílus iránt, az itteni életszínvonal pedig etalon számukra.
A manelekirályok zenéjére a síita szenthelyhez
Maram és diákjai különleges bánásmódban részesítettek: társaságukban fogyaszthattam el az iftárt. Ramadán idején az iftár vacsorát naplemente után a családtagok, a barátok, az ismerősök és a szomszédok társaságában fogyasztják el a muzulmánok.
Nyilvános helyeken is szerveznek iftár vacsorákat, amelyekhez bárki csatlakozhat. A közösségi szellem, az összetartozás érzése ilyenkor még erőteljesebb az irakiaknál, s ez a látogató számára is érezhető.
A vacsora után játék következett: egyszerű, ugyanakkor bensőséges, a baráti hangulatot erősítő, kooperatív: a csapattag gyűrűt rejt el társai kezében, az ellenfél emberének ezt kell megtalálnia.
Távozáskor feltettem a kérdést, megy-e valaki az egyik síita szent helyhez, az Ali imám szentélyéhez, amely Nádzsef központjában áll.
Két diák jelentkezett: az egyik vállalta, hogy elvisz, a másik pedig az idegenvezetésre tett ajánlatot. A kocsiban kedveskedni akartak nekem: román manele-előadók zeneszámait játszották be, s kissé csodálkoztak, amikor azt mondtam, inkább a helyi zenészek muzsikáját preferálom.
A Florin Salam- és Vali Vijelie-„zeneszámot” követően fellélegezhettem: iraki előadók következtek.
Ahmed készségesen mutatta be nekem Ali imám szentélyét. Elmondta, hogy csillogó aranykupoláját két – egyenként 40 ezer aranycserépből és helyenként kék zománccal kirakott – messziről is látható minaret veszi körül.
A szentély körüli 54 ezer négyzetméteres terület szentnek számít. Hozzátette azt is, hogy Nádzsef a síita teológiai tanulmányok egyik legfontosabb központja.
FOLYTATJUK
