Egy hónap egyedül, hátizsákosan, alacsony költségvetéssel a három ázsiai országban
*** Az első rész ide kattintva olvasható ***
India kapuja egyértelműen és félreérthetetlenül az egykori gyarmattartók alkotása. Itt találkoztam az első turistákkal, s figyeltem is meg a tolvaj csapatok taktikáját. Fotóztam keveset, majd inkább továbbmentem, túl nagy volt a tömeg, élvezhetetlen az élmény, s még a zsebtolvajok is akcióztak...
Gyalog vágtam neki a masszaként mozgó tömegben a Churchgate elnevezésű vonatmegállóhoz vezető útnak. Megéheztem, ám ellenálltam az intenzív gyomorkorgásnak: Vijay ugyanis a lelkemre kötötte, hogy csakis olyan helyen étkezzek, ami fedéllel rendelkezik.
A házigazdám ugyanakkor azt tanácsolta, ahhoz, hogy elkerüljem a horrorfűszeres ételeket, a pincérnek azt mondjam: white man spice, azaz a fehér embernek való fűszeradagot tegyenek az ételbe. A taktika bevált. Lefényképeztem a vegetáriánus lokált, ha valami bajom esne, akkor ide küldjem Vijayt panaszt tenni.
Bazári nadrággal ultraluxus-buliban
Haza sem volt időm menni, házigazdám egy medencepartira hívott. Luxusvilágba csöppentem: huszonvalahány emeletes épület tetején találtam magamat, ment a ducc-ducc zene, pörgött a parti. Szerencsére Vijay fizetett, egy sör 70 lejnek megfelelő rúpiába került. Szerencse volt az is, hogy beengedtek rövidnadrágban, mert a házigazdám ismerte a szervezőt.
S igen, ezt felül lehet múlni: egy exkluzív, Bastian – at the top nevű helyre szóló meghívót is szerzett nekem, ám akadályba ütköztünk. Sportnadrágom zipzárral leválasztható szárát a lakásban hagytam, a dresszkód szerint viszont rövidnadrágban nem lehetett bemenni a szórakozóhelyre. Sebaj, megálltunk egy Mărăşti-téri piachoz nagyon hasonlító helyen (picit azért lerobbantabb bazárszerűség), ahol sportnadrágot vásároltam.
Igen ám, de a címke elárulta: olcsó textildarab takarja a lábaimat. Semmi gond, mondta Vijay, meglátom, sokféle excentrikus ultragazdag figura és bollywoodi sztár lesz ott, majd elvegyülök közöttük, és észre sem veszik a csóróságra valló bazári nadrágomat.
Elhittem neki, de tévedett…
Már a több mint 50 emeletes felhőkarcoló bejáratánál kiszúrtak Ki ez a csóró? – néztek rám kérdően a biztonságiak. „Fináncbiztos” alibim volt, mondtam az indiai nevet és a jelszót. Nem értették, fehér bőrrel hogyan lehet Vijay a nevem, de ezen és a nadrágon kívül minden más stimmelt. Telefonáltak, WhatsApp üzeneteket küldtek. Felhívták a valós Vijayt.
– Ő én vagyok – mondta nekik.
Szinte vörös szőnyeget gördítettek elém, kísérő mutatta meg a felvonó bejáratát. A liftben nagyon gazdagnak tűnő férfiakkal és női kíséretükkel találkoztam. Gondolták, tudom kik ők, ám csak később, a fotók alapján derült ki Vijay otthonában, hogy a leghíresebb bollywood-i filmsztárokkal bratyiztam. De hát mégis, honnan tudhattam volna…?!
A partin én voltam a kakukktojás. Egyrészt a fehér bőrszínem miatt, illetve a bazárban banikért vásárolt sportnadrágom miatt a legexcentrikusabb. Egy divatmagazin főszerkesztője megszólított, nemzetiségem és ruházatom felől érdeklődött. Eltereltem a szót.
– Milyen jó neked, fehér bőröd van – mondta.
Aztán arról regélt, bármennyi pénze van az ittenieknek, mégis valami másra vágynak: fehér bőrre. Sorra mutatta azokat, akik minden lehetséges módszerrel próbálják kifehéríteni a bőrüket. Góri csámdi – ezt a kifejezést használta. Dilemmában voltam: vajon elégedjek meg a fehér bőrömmel, vagy irigykedjem az indiai ultra gazdagok pénzére?
A luxusbuliba egyébként a belépő 50 eurónak, a sör 30 eurónak, a VIP-övezetben egy üveg pezsgő pedig 300-500 eurónak megfelelő rúpiába került. Utóbbit LED-es pálcákat lebegtető csodaszép, mély dekoltázsos fiatal lányok vitték az asztalhoz. Távozásomig hat üveg fogyott el.
Az ultragazdagok buliját olcsó tréningnadrágban és pólóban túlélt világából hazafelé menet a nincstelenek univerzumába csöppentem – gyalog akartam ugyanis eljutni házigazdám lakására. Szemét, utcán alvó férfiak és nők, a vasútállomáson a reggeli vonatot váró utasok, patkányok, egerek, bűz.
A világ legnagyobb szabadtéri mosodája
Mumbaiból való távozásom előtt egy érdekes és különleges, ikonikus helyet látogattam meg: a világ legnagyobb szabadtéri mosodáját, amely a Mahalaxmi vasútállomás közvetlen közelében található: a Dhobi Gat névre hallgató hely a szuper gazdagok által lakott felhőkarcolók lábánál árasztja a mosószer szagát.
De még érkezés előtt valami szokatlan történt: a vonaton egy férfi felismerte a Clubul Montan Apuseni feliratú pólómat, s annyit mondott: né, Ön Romániából van. Alaposan meglepődtem az internet erején…
A mosószer szagától azt gondolná az ember: végre tisztaság, de nagyot téved. A nyomornegyedre hasonlító helyen szemét, patkányok és egerek „fogadják” a látogatót. Sharan Mehra, a Couchsurfing helyi nagykövete (a legtöbb vendéget fogadó tagokat ezzel a ranggal tüntetik ki) elmondta, akár tízezren is dolgoznak itt: magánszemélyek, intézmények, sőt, még kórházak szennyesét is itt dörzsölik, súrolják, csapkodják, szárítják és vasalják.
Bementem a sűrűjébe, nem tudtam, hogy turistáknak jegyet kellene kiváltaniuk. Nem is kérte senki. Hatalmas rafiaszatyrokat cipelő férfiakra lettem legelőször figyelmes – vitték-hozták a kimosott vagy a műszakba lépők számára szállított szennyest.
A lépcsőkön lemenet, egyik kedvenc fotótémám tárult elém: szabadtéri borbélyműhely. A félig kopasz ügyfél a borbélyra várt, majd elkezdődött a rituálé – a szakember inkább simogatta a férfi fejét, nem igazán volt miből vágnia. Odébb egy kisméretű harangokkal ellátott imahelyre lettem figyelmes.
Az izmos, alsótrikóba öltözött, homlokán narancssárga vonalat viselő férfi mosolyogva állt az okostelefonom kamerája elé. Néhány lépésre ismét egy borbélyműhely, ezúttal fedett. Itt is engedtek fotózni.
Belopóztam a sikátorokba: bűz, szennyvíz, mosószerszag. Elhagytam a helyet, amikor egy patkány átszaladt a sportcipőmön…
Mumbaiból a következő nagyvárosba, Ahmedabadba utaztam, nyolcórás vonatút várt rám. Rendkívül barátságos emberekkel találkoztam, volt időnk társalogni. Örvendtek a velük utazó európainak, még étellel is megkínáltak, kölcsönösen faggattuk egymást életstílusról, értékrendről.
Mondták, korántsem irigyelik a stresszel teli életünket, ám szeretnének olyan könnyen utazni és olyan szabadok lenni, mint mi. Bánják, hogy az anyagiak miatt kevesüknek van idejük meríteni a rendelkezésre álló kulturális kínálatból, ezt spirituális tevékenységekkel helyettesítik.
A monoteizmusról és a tiszta, rendezett európai városokról is társalogtunk. Elmondták, vágynak egy európai látogatásra, ám gond a vízum beszerzése és az anyagiak előteremtése is. Vázoltam, milyen alacsony költségvetéssel utazom, hogy helyieknél lakom ingyen, éppen csak ételre és tömegközlekedésre költök valamicske pénzt.
Egyik fiatal installálta a CouchSurfing applikációt, mondta, ha sikerül vízumot kapnia, meglátogat…
Ahmadábádi vendéglátóm a „száraz” államban is szerzett sört
Ahmadábádban házigazdám, Ashash az állomáson várt, kocsival szállított a lakására. Lévén, hogy utazási ügynökséget vezet, járt már Európában, tudta, hogy az utazó ilyen melegben nagyon értékeli a hideg sört.
Szerencsém van, mondta, mert bár úgynevezett száraz (Gudzsarát) államban tartózkodom, speciális engedéllyel rendelkezik alkohol vásárlására. Söröztünk. Indulásom óta először fogyasztottam alkoholt, jólesett a hideg nedű.
Házigazdám szerint Ghandi jól tette, hogy betiltotta az alkohol fogyasztását, hogy a szegény családok ne piára, hanem inkább ételre költsék a kevés pénzüket.
Ashash feleségével és fiával Ahmadábád egyik elit lakónegyedében él, jól szituált család, kiszámítható, rendezett életet élnek, napi rutin, európai típusú bútorzat, személygépkocsi…
Másnap Ashash elkalauzolt Ahmadábád nevezetességeihez. Jain-templom: a fehér márványból 1848-ban épült csodás építmény számos dzsain család számára szentnek számított. Házigazdám szerint a dzsainizmus egy olyan ősi aszketikus eredetű vallás és filozófia, amely a 6. századtól egészen a mai napig folyamatosan jelen van Indiában.
A templomból kijövet találkoztam az első (szent) tehenekkel. Békésen pihentek a templom közelében, senki sem zavarta őket, a forgalomban is kikerülték. Ashash szerint az utóbbi évtizedekben azonban valamennyire megcsappant az irántuk tanúsított kötődés.
Elmesélte, hogy a tehén isteni vonatkozásai miatt szent állat a hinduk számára, illetve azért is, amit képvisel: úgy tekintenek rá, mint adakozó lényre, az emberiség szülőanyjára, a női termékenység, a bőség szimbólumára. Indiában a földanyát, Bhumit gyakorta ábrázolják tehénként.
Ashash látogatási jegyzékén egy különleges hely következett: Rudabai lépcsős kút. Az építmény, amely a Vaghela-dinasztiából származó Rana Veer Singh emlékére épült 1498-ban, húszpercnyi autózásra található Ahmadábádtól, házigazdám készségesen elvitt oda. Itt láttam az első és szerencsére az utolsó kígyót, amelyre egyébként a házigazdám hívta fel a figyelmemet.
Egyébként az ő háza mellett láttam az első rézuszmajmot, és Ashash azt tanácsolta, ne nézzek farkasszemet velük, mert mértéktelenül felmérgelődnek, s esetleg meg is támadnak. Arra is figyelmeztetett, bármekkora bennem a késztetés, ne etessem őket.
Az esti egyéni sétám után söröztünk és beszélgettünk. A vállalkozó házigazdám szerint India legnagyobb problémái három szóval fejezhetők ki: fegyelmezetlenség, írástudatlanság és szegénység. Úgy véli, az utóbbit elsősorban a túlnépesedés okozza, a demográfiai robbanás mérhetetlen szociális és gazdasági problémákat eredményez, amelyek az elkövetkező évtizedekben sem oldhatók meg.
Azt gondolja, a népességszabályozás hosszú távon valamennyire enyhíthet a helyzeten, ám bumerángeffektussal járhat: a lakosság csökkenése miatt megtorpanhat a gazdasági fejlődés.
Ahmadábádból való távozásom napján Ashash a helyi textilmúzeumba is elvitt. A Sarabhai Alapítvány indiai textilgyűjteményét sokan a világ legszebb és legátfogóbb gyűjteményének tartják. Van itt kasmír vállkendő, gudzsaráti szertartási szári, patóla, amely egyébként a világ leghíresebb textíliáinak egyike. Kettős ikat technikával készül, magyarázta a tárlatvezető, selyemszálból, kézi szövéssel.
A patóla szövőszék egyszerű, tette hozzá, de a szálak szövés előtti előkészítése annál bonyolultabb. Van ugyanakkor hagyományos vörös phulkari, amelyet sodratlan selyemfonallal hímeznek Pandzsábban és Észak-Harjánában.
Ashash kivitt a vasútállomásra, 12 óra vonatozás várt rám Dzsaipur városáig, felesége szendvicseket készített, útra készen álltam a Rózsazsín Városba. A települést 1727-ben II. Dzsaj Szingh maharadzsa alapította, s egy későbbi uralkodó 1876-ban rózsaszínűre festette az óvárost, mert asztrológusai azt mondták, ez a szín szerencsét hoz neki. Itt az épületeket azóta is rózsaszínűre festik.
Az állomáson Alival találkoztam, aki a CouchSurfing tagja, ám nem tud vendégeket fogadni, ellenben felajánlotta, tuktukja segítségével városnézésre visz majd.
Szelek Palotája több mint 950 ablakkal Dzsaipurban
Míg találkoztunk, a vasútállomás környékén uralkodó állapotokra lettem figyelmes: pokrócon alvó biciklis futár, kutyája a lábánál pihent. Mindenkinek sok volt a csomagja, állandó volt a nyüzsgés. Alival előbb a házigazdámhoz, Leena-hoz mentünk, itt Ersinnel, egy török utazóval találkoztam. Együtt vágtunk neki a városlátogatásnak, de előbb egy helyiek által látogatott étkezdében reggeliztünk.
A kasszás Ghandi arcképe alatt szunnyadt, háta mögött a motorbiciklis bukósisakkal. A falra rögzített sárga színű régi telefon a hajdani idők emlékét idézte – ma már szinte mindenki okostelefont használ, bár sok indiai kezében csupán gombos távbeszélő készüléket láttam.
A Delhitől 300 kilométerre délnyugatra fekvő, közel 4 millió lakossal rendelkező Dzsaipur szintén zsúfolt, poros és szennyezett város érzését keltette bennem. A tömeg miatt alig volt élvezhető a Hawa Mahal, azaz a Szelek Palotája, amelynek egyébként legendás története van: Krisna koronájának formájában épült, mert Sawai Pratap Singh költő-király Krisna istennek szentelte.
A méhsejt alakú és gyönyörűen faragott ablakok lehetővé teszik, hogy a szél átjárja az épületet, és a sokszor kibírhatatlan indiai hőségben tökéletes nyári lakká varázsolja.
Ali elmondta, hogy a Szelek Palotája a rádzsput és a mogul építészet egyik remekműve. Erkéllyel, íves tetőkkel és függő párkányokkal díszes.
Összesen több mint 950, gyönyörű rácsozással ékesített kis ablaka van, amelyekből a legpompásabb kilátás nyílik Dzsaipur városára.
Palota a víz felszínén és alatta…
– Menjünk tovább – mondta Ali –, van itt még csodálatos látnivaló. És hirtelen lefékezett... Megparancsolta, csukjuk be a szemünket, kezünknél fogva vezetett.
– Oda nézzetek! – s egy tó közepére mutatott. Nem értettük, mit akar mutatni. Cselhez folyamodott, balra fordította a fejünket, s a Man Sagar-tavon feltűnt a csodás Jal Mahal, azaz a Víz Palota, amelyet rózsaszín homokkőből építettek. Ali mondta, hogy a palotának csak egy emelete látható, négy emelet pedig a tó felszíne alatt található…
Fiatal pár készített fényképeket a tóparton, háttérben a palotával. Odajöttek hozzánk, kérdezték, honnan jöttünk. – Á, Európa, de jó! Hirtelen Törökország is a kontinensünkre került…
Látogatásunk következő állomása a domboldalon impozánsan mutatkozó dzsaipuri erőd volt, pontosabban az Ámbér-erőd, amelyet 1592-ben I. Mán Szingh alapított egy régi erőd maradványain. Nem látogattuk meg bentről, inkább a kobrakígyót hirtelen „kiteregető” férfire figyeltünk. Mondta, csak semmi pánik, a csúszó-mászó méregfoga már a múlté. Sajnáltuk az állatot, továbbálltunk.
Forgalmi dugó elefántok miatt
Még mielőtt a következő turisztikai objektumhoz értünk, forgalmi dugóra lettünk figyelmesek.
– Na, megint elindultak az elefántok – elégedetlenkedett Ali, mi viszont alig bírtuk előrántani mobiltelefonjainkat, hogy lefényképezzük őket. Megtudtuk, hogy az elefántmenhelyről származnak, gazdáikkal sétálnak egyet a városban. Megtorpedóztuk Ali múzeumlátogatási tervét, a létesítményhez vitettük magunkat, ahol ormánysimogatásra is alkalmunk nyílt. Megsajnáltuk a virágos motívumokkal kifestett óriásokat. Mondták, a menhely alkalmazottai gondjukat viselik, rendesen etetik és itatják őket.
Abban a reményben, hogy vásárolunk valamit, Ali egy helyi kézműves textilműhelybe vitt. Egy szakember elmagyarázta: a néphagyományt követő alapanyagokat, a lent, a gyapjút, a kendert a közelben állítják elő, ezeket használják a különböző textíliák előállításakor.
Bemutatót tartott, hogyan készítik a különböző ruhákat. Elmondta, elsősorban a fonal- és textilfestéshez természetes növényi festékeket használnak.
Emellett Heritage Village (Hagyományos Falu) elnevezésű műhelyben az úgynevezett nyomódúcos textilmintázást is alkalmazzák, előszeretettel használják a hímzést is. Látták, nem fogunk vásárolni, rövidre fogták a bemutatót…
Kurta pizsama… esküvőre
Este tudtam meg, hogy Delhiben esküvőre vagyok hivatalos. Sneha, akit a nemzetközi vendégszerető klub, a CouchSurfing segítségével szállásoltam el korábban, nem tudott ugyan személyesen fogadni, de családja készségesen szobát bocsátott a rendelkezésemre, mi több, meghívott egy hagyományos indiai esküvőre. Nos, de ehhez ruha kellett…
Úgy döntöttem, Dzsaipurban vásárolom meg az öltözetet. Fehér színű úgynevezett kurta pizsamára esett a választásom. Vendéglátóim azt mondták, tökéletesen megfelel a célnak, ugyanis mindenki „otthonosan” öltözik majd. Ebből azt értettem, hogy ebbe a hálószoba is belefér, a pizsamának keresztelt textília pedig megfelelő lesz…
Másnap hajnali négykor ébredtem, taxival mentem ki az állomásra. A vonat indulása előtt a szerelvény ablakából alkalmam volt betekintést nyerni a peronon lévő hajléktalan család reggeli rutinjába: előbb a férfi mászott ki a pokrócok alól, szinte mindenkitől kérdezett valamit. Feltételeztem, munkát keres vagy pénzt kér. Aztán a nő bújt elő, nejlon zacskókból harapnivalót készített elő, amit kislánya és kisfia komótosan elfogyasztott.
Indult a vonat, alig néhány helyen állt meg a fővárosig. Az utasok figyelmeztettek: hatalmas a szmog, még az iskolákat is bezárták Delhiben. A főváros vasútállomására érve arra lettem figyelmes, hogy a szmog miatt csupán egyes épületek kontúrja látszott.
Gyalog mentem a metrómegállóig, amely körülbelül egy kilométerre van a vasútállomástól. Nyomornegyedi látvány tárult elém: zsákokat fejükön cipelő nők, szemét, szabadtéri borbélyműhely.
A tehenek a járdán közlekedtek, a járókelők az úttesten, az emberek az utcán végezték a dolgukat, ugyanott mosakodtak és imádkoztak. A villamossági kábelek lelógtak a járdára, nem értettem, hogy nem ráz meg senkit az áram…
Elértem a metrómegállóhoz, innen pedig házigazdáim, a Biyani család feldíszített emeletes épületéhez. Igen, ebben az ingatlanban is esküvő lesz, mondta Saloni, volt vendégem, Sneha húga, aki érkezés után rögtön el is vitt egy különleges helyre: a világ egyik legnagyobb templomához, az Aksardhámhoz, amely a hindu vallás egyik legfontosabb helye.
Saloni mondta, hogy a közel 45 méter magas és kilenc hatalmas kupolával rendelkező, ingyen látogatható istenházát homokkőből és márványból építette a közel 10 ezer önkéntes, és 2005-ben nyitotta meg a kapuit.
Nem tudtam a remekműre összpontosítani, az esti órákban kezdődő esküvőn állt az eszem: vajon hol tartják? Megfelelő lesz-e az öltözékem? Mennyivel kell hozzájárulnom? Utóbbi kérdésre válaszoltak a házigazdáim: a menyasszony és a vőlegény számára büszkeség, hogy európai fehér ember vesz majd részt az eseményen, ennek híre megy, híressé válnak, ez bőven elég számukra.
Szinte mindenki engem nézett, mihelyt kiszálltam az autóból, én viszont csak a Rajwada palotára (The Riyasat) és a vőlegényt a helyszínre szállító hintó dekorációjára figyeltem.
Három férfi kivilágított, és a peremről aranyozottnak tűnő szálakkal díszített ernyőket tartott, a beltér pompásan grandiózus, de nem giccses. A nők által viselt hagyományos indiai ruhák lenyűgözőek voltak. Több hölgy kézfejét henna díszítette. Az ételt nem szolgálták fel, mindenki magának választott a terem egyik szegletében felkínált vegetáriánus ételek közül. Alkohol nem volt.
A vőlegény és kísérete hintón érkezett. Mindenki táncolt, énekelt, éljenezte a fiatal férfit. A lánykoszorú elállta az útját, az ajtót egy narancssárga fonallal „zárták le”. Sokan kérdezték, a vőlegény vagy a menyasszony részéről vagyok-e jelen. – Mindkettőért jöttem – próbálkoztam a kitérő válasszal.
Hozták a menyasszonyt is, feje fölött virágkerettel. Édesanyja a színpadon várakozó vőlegényhez kísérte, aki letérdelt előtte és megcsókolta választottja kezét. Amint megtudtam, valójában a szülők választották őket egymásnak – de ne rontsuk el az ünnepi hangulatot…
Rengeteg fotó és videó készült, professzionális csapat állt az ifjú pár rendelkezésére. A tömegből sokan unottan nézték a sürgés-forgást, inkább szórakoztak volna. A falatozást követően a Biyani család tagjai jelezték nekem, itt az idő hazamenni. – S a bulival mi lesz? – érdeklődtem csalódottan. Azt mondták, csak a friss házasok közeli rokonai és barátai maradnak az ünnepségen.
FOLYTATJUK
*** Az első rész ide kattintva olvasható ***
