India, Pakisztán és Afganisztán: fűszerek, fegyverek, frigyek, tálibok (IV. rész)

Felajánlották, hogy bevisznek Lahorba, az első pakisztáni városba. 

Útközben elújságolták, hogy Pakisztán különböző területein rendszeresen megrongálják, felgyújtják a keresztények lakóházait, gépkocsiját vagy akár templomát. 

Felolvasták nekem Jeff King, az International Christian Concern (ICC) vezetőjének a nyilatkozatát, amely szerint az ártatlan keresztények elleni tömeges erőszak sokkoló, de nem meglepő. Bár Pakisztán alkotmánya garantálja a hit szabad kinyilvánítását, a radikális iszlám ezt rendkívül megnehezíti és veszélyessé teszi a keresztények számára. 

King úgy vélte, bárkit megvádolhatnak azzal, hogy valamit mondott vagy tett, és a vádaskodások aztán futótűzként terjednek.

Megtanultam, Pakisztánban vallásról legjobb nem vitázni…

Kölcsönkért internetkapcsolat és metró segítségével jutottam el CouchSurfing házigazdámhoz, az ultra gazdag Shahid Jamihoz, aki a Pakisztáni Legfelsőbb Bíróságnál adóügyi ügyvéd. 

Két villája van, az egyik a lakóháza, a másik pedig az irodájának és a CouchSurfing vendégeknek ad otthont. Szolgálói földre helyezett matraccal és vacsorával kínáltak. Orosz és Fülöp-szigetekről érkezett utazóval találkoztam. Előbbi több éve elhagyta otthonát, utóbbi pedig a dél-pakisztáni városokat látogatta meg. 

Első dolgom volt SIM-kártyát vásárolni, majd Lahor városát látogattam meg, gyalog és tömegközlekedéssel vágtam neki az útnak. A helyiek csodálkozva tekintettek rám: ki ez a fehér ember, aki egyedül kóborol? Rendkívül kedvesek, előzékenyek, segítőkészek. 

Mindenki próbált útba igazítani, irányt mutatni. Több helyivel fotót készítettem: nekem ők, nekik én voltam a kuriózum, a szokatlan. 

Ismét szabadtéri borbélyműhelyekbe botlottam. Előszeretettel fényképeztem, akárcsak a szamarak vontatta kétkerekes szekereket. 

A Badshahi-mecsethez érkeztem, ahol egy idősebb férfi meglátott és magához hívott. Kérdezte, keresztény vagyok-e? A hanglejtése és hangszíne azt érzékeltette, nehezményezi, miért nem vagyok muszlim, ezért kérdéssel válaszoltam: baj? 

Dehogy, válaszolta, egyáltalán, csakhogy az igazi vallás az egy másik. Megtanultam Palesztinában, Iránban, Irakban, Pakisztánban és Afganisztánban: vallásról, politikáról nem vitázom, és a nőkre rá sem nézek. Ezek tudatában eltereltem a beszélgetést, a mecset szépségét hoztam szóba. 

Bementem a vallási létesítménybe és meglepetésemre egy szűk családi szertartásnak lettek a részese: Nikah Nama. Ez tulajdonképpen a házassági szerződésnek a családok közötti aláírása. „Természetesen” csak férfiak vettek részt, azaz a családfejek és az imám, aki tulajdonképpen szentesíti a dokumentumot. 

Valaki odakiáltott: Héj, fehér ember, jöjjön ismerje meg az imámot! Odaléptem. Mondták, kivételes számukra, hogy fehérbőrű európai emberrel találkoznak, fotókat készítettek, én is egyet az imámmal, mert a fülembe súgta valaki, híres férfi ám, bárhol mutatom majd a fotót, mindenki még jobban a rendelkezésemre áll.

Körbejártam a komplexumot, két helyi is fizette a különböző helyekre érvényes belépőjegyemet. Nem tágítottak: vendég, utazó vagyok, ők pedig a kiválasztottak, akik tulajdonképpen kiváltságosak, ugyanis Allah őket választotta ki arra, hogy a rendkívül távolról érkezett fehér ember az útjukba kerüljön. 

Az anyagiak miatt nem kellett aggódnom, mondták itt és muzulmán országokban mindenhol, ahol eddig megfordultam, mert Allah már előre gondoskodott arról, hogy nekik meglegyen a szükséges anyagi háttér arra, hogy muszlim vallású emberhez méltón mindennel kiszolgálják, ellássák, mi több, szolgálni tudják a messziről érkezett utazót, turistát, vendéget vagy zarándokot. 

Az ilyen élmény, tapasztalat rádöbbenti az (utazó) embert arra, hogy lám-lám, nincs ám minden veszve, létezik emberi jóság, így valamennyire visszaáll az emberségben vetett hit és bizalom. S ez elsősorban vagy inkább az arab és/vagy muzulmán országokban tapasztaltaknak köszönhetően… 

Majd ismét esküvővel kapcsolatos élményben volt részem: fiatal pár esküvői fotókat készített a Lahor-várban. Idillikus környezet, csak éppen arra gondoltam, az újabb esküvői kontextus nem valamiféle égi jel, hogy (végre) meg kellene nősülnöm… 

Gyorsan elhessegettem a gondolatot, ám megvártam, amíg befejezték a fotók készítését, és elbeszélgettem mind a menyasszonnyal, mind pedig a vőlegénnyel. Bevallották, a szülők által előre egyeztetett frigyről van szó, remélik, boldogak lesznek. 

A vőlegény autójában vittek le az erőd bejáratáig. A fiúk harsogva nevettek: milyen jó nekünk Európában, házasság előtt is nyugodtan szexelhetünk, nekik csupán az esküvőt követően kerülhet sor erre a kimagasló „eseményre”. S természetesen az európai nők felől érdeklődtek, mindent tudni akartak róluk…

Este még elmentem a helyi bazárba, ahol mindenki rendkívül barátságosan fogadott: leültettek, teával kínáltak, Európa felől érdeklődtek. 

Szinte mindenkinek van rokona, barátja, ismerőse a kontinensen, alig várják, hogy ők is kontinensünkre jöhessenek. A stabilitás, a kiszámíthatóság, a jólét, a biztonság, a mindennapi betevő falat vonzza őket. 

Irány Iszlámábád, 25 lej értékű jeggyel

November 30-án elhagytam Lahor városát. Házigazdám, Shahid Jami sofőrje robogóval vitt el a buszállomásra. Felajánlotta a luxuskocsit, de inkább a kis motorbiciklit választottam, autentikusabb élményt nyújtott. 

Busszal utaztam Pakisztán fővárosába, Iszlámábádba. Alig 25 lejnek megfelelő rúpiába kerül a jegy. Négy és fél órát kellett volna tartania az útnak, a közúti közlekedés helyi „sajátosságai” miatt viszont hat órába tellett, amíg a busz a fővárosba ért. Sebaj, CouchSurfing házigazdám, Muhammad megvárt. 

A buszállomástól helyi taxit hívtam, alig 12 lejért vendéglátóm lakásához vitt. 

A helyi bevásárlóközpontba mentünk vacsorázni. Muhammad barátja megmutatta a kezén lévő elektromos számlálót, amelynek kijelzője azt mutatta, aznap hányszor imádkozott, illetve ejtette ki Allah nevét. 

A szám: 796. Vallásos ember, nem vitás. A kocsiban dübörgött a zene: Nabbe Nabbe, Nak da Koka, Balo Batiyan, Larsha Pekhawar, Allay, Aaj Ki Raat dalai ömlöttek a hangszórókból. 

A Faisal mecsethez vittek, a legnagyobb Pakisztánban. Sajnos nem lehetett bemenni, ám kívülről is impozáns hatást nyújt az épület. 

Vacsoráztunk, majd borbélyműhelybe vittek. Nem tudtam, pontosan mi történt s miért, aztán Muhammad feltárta a titkot: másnaptól fotómodell leszek. Harsányan nevettem. 

Én?! 

Aztán azonnal rádöbbentem: fehér emberre van szüksége. Mondta, ruházati cikkeket forgalmazó cége van, az új öltönyöket kell lefényképeznie. Vannak ugyan professzionális férfi fotómodelljei, de fehér bőrre van szüksége. Tipikus pakisztáni frizurát és arcszőrzet-stílust varázsolt nekem. 

A borbély még alaposan meg is masszírozta a fejbőrömet, igazi élvezet volt. Elégtétellel töltötte el, hogy értékeltem a munkáját. 

Fotómodell voltam egy napig – a fehér bőröm miatt

Muhammad pedig nem viccelt: december elsején fotókészítés következett. Igen, modellt álltam, volt koreográfus, fotós, rendező, rendező-asszisztens, világító. Rendkívül drága karórával „szereltek fel”, a lelkemre kötötték, nehogy valami baja essen, mert azt kölcsön kérték. 

Nem kellett nagyon aggódnom, biztosítást is kötöttek rá, de azért mégis... Elkészültek a fotók, én voltam a sztár. Félreértés ne essék: csakis a fehér bőröm miatt.

Muhammad elvitt a buszállomásra, felültetett, lebeszélte a 200 kilométerre lévő Peshawar városában fogadó házigazdámmal, hol várjon. Biztonságban éreztem magamat, a házigazdáim ügyeltek rám. Ennek ellenére lefényképeztem a kisbusz rendszámát és a helymeghatározó rendszer segítségével elküldtem a pontos lokációmat az iszlámábádi magyar nagykövetség illetékesének. 

A biztonsági személy elérhetőségét Grezsa Csaba kolozsvári magyar főkonzul bocsátotta a rendelkezésemre. Megnyugtatott a tudat, hogy valaki tudja, hol vagyok, s ha esetleg valami történik, akkor tudják, nagyjából hol keressenek.

Zökkenőmentesen értem el Pesavar (Peshawar) városát, Aftab, a CouchSurfing házigazdám tárt karokkal, szoros öleléssel fogadott a buszállomáson. 

– Testvérem, mondta, Allah küldött hozzám, úgy vigyázom rád, akárcsak ő lennék. 

Meghatódtam.

Sógorától kérte kölcsön a gépkocsit, csakhogy értem jöhessen. Miután minden szomszédjának, barátjának, ismerősének, rokonának büszkén bemutatott, vacsorára is meghívott. Kiváltság számára, mondta, hogy Allah őt választotta a messzi földről érkező vendég fogadására.

Kisebb városlátogatásra vitt, körbejártuk az utcákat, szemügyre vettük az utcai étkezdéket, ám csak az Aftab által ajánlott helyen falatoztam, de ott bőségesen, hiszen a gyomrom már valamennyire megszokta az ázsiai fűszereket. 

A leggyakoribb kínálat a kebab, azaz a birka vagy bárányhúsból készült étel, ebből kettőt is rendelt. Mindenki a „csodámra járt”, az utcáról benéztek az üzletbe, fotózkodtak velem. 

Mondták, Aftabbal van szerencséjük, mert az utóbbi időben egyre több külföldit fogad, egyébként csak a televízióban látnak európai vagy amerikai embert. Adott pillanatban élő közvetítést indított, mutatta barátainak és ismerőseinek, hogy európai vendége van. 

A férfiak a feleségüket nem mutatják be

Fiai társaságában vacsoráztunk. A feleségét nem láttam. Ekkor ötlött fel bennem, hogy sem Lahor, sem pedig Iszlámábád városában nem találkoztam a házigazdáim vagy azok barátainak, ismerőseinek a feleségével. Barátnőkről nem lehet szó, a nők ugyanis csupán férjük vagy férfi rokonuk, illetve más hölgyek társaságában mutatkozhatnak. 

Eszembe jutott, hogy a fővárosban engem elszállásoló Muhammad és a barátja is említést tett a feleségéről, ám még a nevüket sem említették. 

Annyit mondtak, hogy egy kis településen laknak, s néha a nemi szükségletek kielégítése érdekében meglátogatják őket. Azt még sikerült megtudnom tőlük, hogy az Iszlámábádban megkeresett pénzből ők látják el az egész családot, feleségük háztartásbeli, a gyerekneveléssel foglalkozik. 

Lényegében ez köszönt vissza valamennyi ilyen jellegű beszélgetés során: a szülők által elrendezett házasságok, amely előtt kizárt a nemi kapcsolat, a férj családellátó, a feleség pedig háztartásbeli. 

Egyébként Aftab és fiai – külön-külön – is az európai nők felől érdeklődtek, mindenre kíváncsiak voltak. Betanultam már a szöveget, mindenkinek ugyanazt mondtam. Kérték, értsem meg, nagyon érdekli őket a fehér nő, ugyanis az internet-korlátozások kijátszásakor csak őket látják meztelenül a világhálón… 

A kidíszített „kultúrházban” esküvői ünnepségre lettem figyelmes. Megkérdeztem Aftabtól, benézhetünk-e. Csak egyet engedtek fotózni. 

Azonnal feltűnt, nincs menyasszony, a hölgyek külön helyiségben tartózkodtak. Aftab arról számolt be, a férfi csak az esküvő után láthatja a mennyasszonyt. 

– Minden férfi alig várja ezt a pillanatot. Sokan azért is nősülnek meg olyan korán, hogy végre lehetőségük legyen hozzábújni egy nőhöz – mondta kuncogva. Eldicsekedte: járt ám ő Európában, s kényére-kedvére „szórakozott”. 

Korán lefeküdtem, másnap ki akartam váltani az internetes platformon már kibocsátott afgán vízumot. Izgultam, hiszen ez volt az első alkalom, amikor tálib illetékesekkel találkoztam. 

Még itthonról való indulásom előtt a debreceni Leskó Diána személyes blogjáról (The Globetrotting Detective - www.theglobetrottingdetective.com) tudtam meg, hogy itt a legegyszerűbb és a leggyorsabb afgán vízumot kiváltani. Az európai országok afgán nagykövetségein és konzulátusain dolgozók legitimitását nem ismeri el a tálib kormányzat. 

Egyébként ez fordítva is érvényes, így csupán a Dubajban és a Pesavarban kiváltott vízumokat tekintik érvényesnek a tálib hatóságok. Alkalmanként más városokban található afgán külképviseleteken kibocsátott beutazási engedélyt is elfogadnak a tálibok, ám erre semmi garancia.

Reggel elbúcsúztam Aftab motorbiciklivel iskolába induló lányától és egyik fiától. A kislányt csak most láttam, rövid ideig. Szemeiben aggódás volt, mi történik majd, ha édesapja megtudja, hogy idegen férfivel találkozott. 

Feszült hangulat az afgán vízum kibocsátása közben

Taxival mentem az afgán főkonzulátusra, a telefonomat egy betonkuckóban le is kellett adnom. Kirázott a hideg, tudtam, hogy ezek már a tálibok. Kedvesek, segítőkészek voltak, próbáltak jó benyomást kelteni, ám az oldalukon lógó Kalasnyikov gépkarabély korántsem volt bizalomgerjesztő számomra. Tudtam, hogy bármit megtehetnek, amit akarnak, hiszen Pakisztán területén is „otthon” vannak.

Egyikük alaposan szemügyre vette az útlevelemet, meg sem kérdezte, mi járatban vagyok a külképviseleten. Állig felfegyverzett pakisztáni biztonsági őrök voltak mindenhol, burkát viselő nők, akik csak az úgynevezett kémlelőnyíláson látnak valamit a világból. Kissé szürreális környezet. 

Azt terveztem, még aznap átmegyek a határátkelőn, így a 40 literes, közepes méretű hátizsákom is nálam volt, ezt a főkonzulátus bejáratánál lévő őrszobán kellett hagynom. Legyek nyugodt, mondta a tálib fegyveres, ott vannak a térfigyelő kamerák, semmi sem fog eltűnni belőle. Mutatta, merre menjek. 

Egy átlagos épület tárult elém a fák mögül, semmi jel, felirat nem utalt arra, hogy főkonzulátus. Óvatos lépteimet látva egy férfi megmutatta, melyik ajtón kell bemennem. Velem tartott. Figyelt. Én is őt. Balra tért, mentem utána. Egy irodában találtam magamat, a szemüveges tálib főkonzul az asztalnál ült, szóba elegyedett az engem kísérő férfival. Semmit sem mondtam, leültem a kanapéra. A főkonzul egy nevet kiáltott. 

Egy másik szobából hirtelen kijött egy magas férfi, rám nézett s csak annyit mondott: – Hundred dollar. Azaz kérte a vízumért járó 100 amerikai dollárt, majd elment. 

A két férfi tovább beszélgetett, rám sem hederítettek. Egyszer csak kinyitotta az ajtót a magas férfi, odaadta az útlevelemet a főkonzulnak, az unottan lepecsételte az útlevelembe ragasztott vízumot, és meglegyintette. Úti okmányom után nyúltam, de nem engedte ki a kezéből. Húztam. 

A tálib főkonzul mélyen a szemembe nézett, s csak annyit mondott: Welcome to Afghanistan, azaz Isten, vagy pontosabban Allah hozott Afganisztánba. 

Hivatalosan afgán területen voltam, ám alig vártam, „visszamenjek” Pakisztánba. Az őrszobánál visszaadták a hátizsákomat, s útközben találkoztam Kimmel, a 23 éves német lánnyal, akivel előző nap egy WhatsApp-csoportban történt társalgásunkat követő magánbeszélgetésen megegyeztünk, a vízum kiváltását követően azonnal a város szélén található taxismegállóba megyünk, onnan pedig irány a pakisztáni-afgán határ. 

Egy óránál nem vártam többet rá, már így is nagyon késő volt. Robogós taxira ültem, próbáltam afgán pénzt szerezni. Nagyon nehezen sikerült, időbe telt. Rádöbbentem, aznap már képtelen leszek elérni Kabult. 

A határátkelőhely, Torkham, csupán 55 kilométerre volt onnan, ám Léskó Diána világjáró-blogger írásaiból tudtam, hogy a taxisnak biztonsági kíséretet kellett kérnie, ami időt igényelt. Írtam Kimnek, hogy elhalasztottam a határátkelést, majd menjünk másnap együtt. 

Egyetértett, s elnézést kért, hogy tőle független okok miatt nagyon elhúzódott a vízum beszerzése. 

FOLYTATJUK