Bászra belvárosában könyvvásár fogadott, de volt bakelitlemez, sakkasztal, biciklis sarok
Mégis, miért éppen Irak?
Mindenkinek ez volt az első kérdése, tisztázzuk tehát már a legelején: vonzanak a szokatlan országok, illetve régiók, a felfedezés vágya fűt; kerülöm a felkapott turisztikai úti célokat; nem ügynökséggel járom a világot; igyekszem új helyeket felfedező utazó lenni, aki előre tájékozódik a helyi sajátosságokról, a szokásokról, a kultúráról, a politikai és társadalmi berendezkedésről, megtervezi az útvonalat, s az aktív pihenést helyezi előtérbe. Ilyen megvilágításban könnyű megválaszolni az alcímben szereplő kérdést…
Mindenki eltanácsolt a 40 millió lakosú Iraktól. Egyik diplomata, aki ismeri utazási stílusomat kimondta: úgy érzi, ezúttal túlfeszítem a húrt. Ez nagyon elgondolkodtatott. Mások attól tartottak, hogy el- és kirabolnak, túszul ejtenek, kiműtik az egyik vesémet.
Alaposan áttanulmányoztam a híreket, s ezekre vonatkozó semmiféle referenciát nem találtam.
Az egyetlen komoly aggodalmat az okozta, hogy a Kurdisztán régióban található Erbil városa mellett lévő amerikai katonai támaszpontot a gázai helyzet miatt folyamatosan dróntámadások érték, emiatt pedig a légikikötőt órákra vagy napokra lezárták.
A fentiek okán a Wizz Air diszkont légitársaság repülőjegyét a szokásosnál később (általában hónapokkal azelőtt a birtokomban vannak) vásároltam meg.
A magyar érdekeltségű cég új típusú hajtóműveinek kötelező, a gyártó által meglepetésszerűen elrendelt szervízelése miatt a Bécs–Kuvait járatomat törölték, szerencsére rekord időn belül sikerült visszaszereznem a pénzemet, ám három napba telt, amíg újrafoglaltam a járatokat.
Ugyanakkor sikerült felhasználnom az ajándékba kapott 20 eurós vócsert, így a menettérti repülőjegy csupán 160 euróba került…
Az országban regnáló állapotokról január közepétől az Iraqi Travellers Café elnevezésű Facebook-csoport segítségével folyamatosan tájékozódtam. A helybéliek folyamatosan válaszoltak az utazni vágyók kérdéseire, állandó volt a kommunikáció.
A legtöbben az iraki szövetségi és a kurdisztáni régióba történő belépést lehetővé tevő vízumról, ennek áráról, a valutaárfolyamról, a kormányzati vagy a regionális erők által a főutakon felállított ellenőrzőpontok sajátosságairól, a turisztikai, archeológiai látványosságok (folyamatosan változó) nyitvatartásáról érdeklődtek.
Valamennyi utazó azt vallotta: az emberek soha nem tapasztalt vendégszeretetről tettek tanúbizonyságot, s mindenkit arra biztattak, bizalommal és félelem nélkül látogassanak Irakba.
Éreztem: az 1980–2017 közötti folyamatos katonai konfliktus (1980–1988 – Irak–Irán háború, 1990–1991 – Öböl-háború, 2003–2013 – amerikai megszállás, 2013–2017 – Iszlám Állam, 2019 – belső zavargások) miatt sínylődő ország most születik újjá, a politikai-társadalmi-katonai helyzet aránylag stabil, a frissen odalátogatók valamennyien pozitív élményekről számoltak be, így most az ideje Irakba látogatni.
Nem tévedtem, ám az egyetlen dolog, amivel nem számoltam teljes mértékben: a gázai konfliktus okozta kiszámíthatatlan helyzet. Az előreláthatatlan fejlemények miatt (Irán a történelem során először közvetlen támadást intézett Izrael ellen) négy nappal korábban haza kellett térnem.
Első élmény: kedves katonák és kőolajmező
Budapestig személygépkocsival, a magyar fővárosból Abu Dhabiba a Wizz Air légitársaság repülőgépével utaztam. A közel 12 órás csatlakozási időt sétálgatással, majd egy félrehúzódó helyen hálózsákba burkolózva alvással töltöttem (a füldugók segítettek tompítani a légikikötő zaját), reggel pedig Nancy da Campo társaságában felültem a magyar érdekeltségű cég kuvaiti járatára.
Az olasz hölgy tíz éve éli a digitális nomádok életét: távmunka segítségével járja a világot. A kétszeres CouchSurfing vendégemmel nem egyeztettük a közös utat, spontánul jött össze, ő éppen Ománban volt és következő úti céljaként éppen Irakot választotta.
Kuvaitban Orhan és felesége, Gülşah fogadott. Egy napot terveztem maradni Kuvaitváros külvárosában található otthonukban, de kettő lett belőle. Mindketten törökök, de itt telepedtek le: a férfi egy oktatási intézményben dolgozik, a nő pedig sakkoktató.
Egyik tanítványának az édesanyja, egy ukrán nő felajánlotta: levisz a híres Kuvaiti Tornyokhoz, amelyeket az első Öböl-háború (1990–1991) idején az iraki megszálló csapatok megrongáltak. Innen jól látszott az Al-Hamra-torony, amely 412,6 méteres magasságával Kuvait legmagasabb épülete. Egyébként ez a legmagasabb csavart torony a világon.
Kuvaitban nemigen van mit látogatni, ezért másnap Nancy társaságában tovább utaztam Irakba.
Összeszorult gyomorral utaztunk a határra a fiatal olasz nő CouchSurfing házigazdájával, az egyiptomi Abdallah terepjárójában. Kezünkben a kuvaiti belépő és kilépő papír. Tudtuk, mindkettőre szükség van.
A határ térségében az unott kuvaiti határőröktől – miután félórát vártunk, hogy az imádkozás véget érjen… – megérdeklődtük, honnan indul a sárga autóbusz, amellyel át lehet kelni a két ország közötti választóvonalon, gyalogszerrel ugyanis az átkelés nem engedélyezett.
A püfögő, régi járművön iráni és szaúd-arábiai utasokkal találkoztunk. Az átkelés közel két órát vett igénybe, az iraki vízumot helyben igényeltük és kaptuk meg, 77 amerikai dollárba került. Tudtam: pontos pénzzel kell fizetni, a határőr ugyanis nem tud/nem akar visszajárót adni…
Mivel Ahmed, a CouchSurfing egyik bászrai tagja nem tudott elszállásolni, felajánlotta: eljön az iraki Safwan város mellett található határátkelőig, ami összesen 100 kilométeres utat jelentett. Mihelyt átkeltünk, értesítenünk kellett, hogy már az iraki oldalon vagyunk. Igen ám, de helyi SIM-kártyánk még nem volt. Sebaj, megkértük az egyébként igen szigorú tekintetű határrendőröket, segítsenek egy hot spot internetkapcsolattal.
Azonnal kötélnek álltak.
Segítőink azonnal felvettek, már néztük is a Bászra város közelében látható olajmezők lángoló kutjait. A még Kuvaitban váltott iraki dinár nagy szolgálatot tett az első napokban, ugyanis a Ramadán miatt szinte minden valutaváltó be volt zárva.
Az iraki vendégszeretet első megnyilvánulása
Egyenesen Ali Aziz házigazdámnak a Bászrától néhány kilométerre található, Qarmat Ali nevezetű faluban levő családi házához mentünk. A főút mentén szandálban juhait őrző pásztorral találkoztunk. Ali üdvözölte, majd a helyszínen frissen levágott bárány húsából vásárolt.
A faluban működő pékségben arab lepénykenyeret is beszereztünk – a munkások és az elárusítók valamennyire hozzászoktak a más kontinensekről érkező utazókhoz, Alinak ugyanis gyakran vannak külföldi vendégei.
Ali családi házához poros, szemetes és kátyús út vezetett. A házak tetején többnyire piros tartályok, amelyekben a nap melegíti fel a vizet. Ali egy udvarba vezetett, majd a rendkívül tiszta és tágas vendégszobába tessékelt.
A légkondicionáló berendezéssel rendelkező helyiséget a vendégek számára tartják fent.
Adott pillanatban Ali édesapja is benézett hozzám, de édesanyját és lánytestvéreit nem láttam. Utasított: mielőtt elhagyom a szobát, kopognom kell az ajtón, hogy a fejkendő nélküli lányok és nők azonnal elvonulhassanak, ezek nélkül csupán (jövendőbeli) férjük láthatja őket.
Tuktuk segítségével elmentünk a belvárosba, a fuvart Ali fizette. Semmiképpen sem hagyta, hogy a sofőrhöz közel kerüljek. A vendég nem más, mint Allah barátja, mondta, s a próféta cimborája nagy becsben áll.
Ezt egyébként mindenhol tapasztaltam: társadalmi, vallási és kulturális okokból, valamint a hagyományra hivatkozva különösképpen az európai vendég nagy becsben van Irakban.
Büszkeségnek, mi több, kiváltságnak tekintik, ha valakit más kontinensről származó személy látogat meg.
Más, mint nálunk: nem a luxuskocsi vagy a kacsalábon forgó palota a státuszszimbólum, hanem a lakást, a házat megtisztelő vendég. Nemrég például körülbelül 50 ezer szurkoló érkezett egy sporteseményre, valamennyi vendéget elszállásoltak és elláttak. Ötvenezret…
Iraki költők szabadtéri felolvasóestje
A közel 1,5 milliós település belvárosában meglepő kép fogadott: könyvvásár. A szabadúszó újságíró Ali Aziz előkapta a mikrofont és a telefonjára kapcsolta, majd videóinterjút készített a szervezőkkel.
Segédkeztem.
Kérdezte, mennyi a havi nettó fizetésem, majd kaján mosoly ült az arcára: háromszor annyit bevételez havonta.
Ha már könyvvásár, akkor ajándékot vettem Pálfi Szilárd ismerősömnek, aki A kis herceg című könyv kiadásainak gyűjtője. Ennek biztosan nagyon örvendeni fog, gondoltam magamban, de Ali nem értette, miért szedtem össze a különböző nyelvű köteteket.
A standokon nem csak könyveket lehetett találni: volt Lionel Richie és Jim Reeves bakelitlemez, sakkasztal, biciklis sarok és dolma is. Utóbbi szőlőlevélbe tekert rizs, hagyma és többnyire bárányhúsból álló keverék, mennyei. A biciklisekkel elbeszélgettem: mégis, hogyan lehet ilyen őrült közúti forgalomban bringázni, kérdeztem.
Óvatosan, jött a válasz, nevettünk.
A könyvvásár keretében felolvasóestet tartottak a bászrai költők. Hangjuk erélyes volt, mintha parancsolnának valamit. Majd puhább lett a hangszín, s elhittem, hogy ez tényleg egy vers, nem pedig katonai típusú utasítás.
Este fél tízkor a hűvös levegőt kihasználva egyre többen hozták ki a pokrócot és élvezték a kintlétet. Ellátogattunk a helyi mecsetbe, amelynek színes kislámpákkal díszített kupolája valósággal dominálja a várost.
Házigazdám és barátai ragaszkodtak ahhoz, hogy elvigyenek egy szép helyre: kiderült, európai típusú, csillogó-villogó, amerikai zenétől hangos cukrászda volt a meglepetés.
Meg akartak hatni, s kissé elszomorodtak, amikor arra kértem, inkább helyi cukrászboltba vigyenek, hiszen ilyent otthon is látok eleget. Felkapott hely volt egyébként, ahová a fejkendő nélküli fiatal lányok és középkorú nők is bejártak.
Becsületbeli ügy
Nagy szerencsém volt a különböző szakmai és társadalmi rétegek képviselőivel jó kapcsolatokat ápoló Alival, aki ezúttal egy helyi festőművész, Hamed Saeed műtermét mutatta be nekem. A szakállas, magas és mosolygós férfi festményei az iraki mindennapokat tükrözik: mocsári arabok, pálmafák jelennek meg a vásznakon.
Vannak absztrakt alkotásai is, sajnos nem volt idő ezek jelentését boncolgatni, házigazdám vonszolt tovább, újabb élményekkel akart gazdagítani.
Egy szálloda tetőtéri bárjához mentünk, itt találkoztunk Lisával, a német vendéggel, aki látogatóba jött, ő Kurdisztán régió fővárosában, Erbilben él öt éve.
Megcsodáltuk a fényárban úszó várost, majd a korzóra mentünk. Itt a vízben acéllábakon álló, üvegből készült filagóriába is betértünk, ám mihelyt helyet foglaltunk, burkába öltözött két hölgy azonnal távozott.
Valamivel később egy ideges férfi kérdőre vonta a házigazdámat, miért űztük el a feleségét és a lányát. Heves szóváltás következett, mígnem Ali azt mondta, inkább menjünk.
Kiderült: a két nő a külföldi férfi láttán megijedt és távozott, a férfi pedig azzal fenyegette meg a házigazdámat, hogy kideríti, melyik törzs tagja, s leszámolás következik, ugyanis megsértették a család becsületét.
Mosolyogtam a hallottakon. Ali viszont elsápadva mondta, hogy az ilyen dolog korántsem vicc: a férfi személyes sértésnek veheti a történteket, s törzsi szintre viheti az ügyet, az ilyen jellegű, egyébként aránylag gyakori összetűzés rendszerint öt-hat halottal jár…
Emlékszem, tájékozódásom során mindenki óva intett, hogy politikáról, vallásról beszéljek vagy ránézzek az iraki nőkre. Igen ám, de most szemkontaktus sem volt, s minden nyilvános helyen történt, ahol sok ember tartózkodott…
Az ilyen helyzetek komoly veszélyt jelenthetnek.
FOLYTATJUK
