Egy hónap egyedül, hátizsákosan, alacsony költségvetéssel a három ázsiai országban
*** Az első rész ide kattinva olvasható. ***
*** A második rész itt található. ***
*** A harmadik részért kattintson ide. ***
*** A negyedik részt itt olvashatja***
Újabb hosszú séta következett Pesavarban: zsúfolt utcák, szabadtéri borbélyműhelyek, sőt, még alapvető felszereléssel rendelkező erőteremre is rábukkantam. Az óvárosban, a Koháti-kapu mellett keresztény templomra találtam, rajta a felirattal: All saints church, azaz Mindenszentek temploma. A tájékoztató tábláról megtudtam, hogy a templomot 1883. december 27-én, Szent János napján nyitották meg. Bár a templomban található eredeti emléktáblák a korai európai jótevőket és a misszió munkatársainak neveit rögzítik, a templomot kezdettől fogva a pesavári őslakosok számára épített keresztény templomnak építették. Arról is tájékoztatnak, hogy 2013. szeptember 22-én két öngyilkos merénylő a vasárnapi istentisztelet végén a templom előtt hajtott végre támadást, amely során 127 ember meghalt, 170 pedig megsebesült. Hatszáz hívő a templom előtti gyepen ebédelt, amikor a két merénylő felrobbantotta magát, a detonáció nyomán szétszóródtak testrészek. Az áldozatok között becslések szerint 37 gyermek is volt. Kirázott a hideg, elhagytam a helyet.
Aftábbal és fiaival találkoztam, vacsorázni invitáltam őket. Halat ettünk, kiváló volt, és nem fekszi meg a gyomrot. December 3-án korán kellett ébrednem, eltökélt szándékom volt elérni Kabult. Kim, a fiatal német hölgy úgy döntött, velem tart.
Hajnali hatkor ébredtem, hatalmas betonpilléreken közlekedő metróbusszal a Karkhano piachoz mentünk. A taxis „cápák” azonnal körbevettek, kezdődött a fesztivál. Sajnos mások nem jelentkeztek az útra, egyezkednünk kellett velük. Egyikükkel kiegyeztünk, 600 afgánit adtunk neki fejenként a határig, ez 40 lejnek megfelelő összeg.
Egyik fegyverestől a másikig kísértek a határnál
Az első rendőrősnél megálltunk. Sok volt a fegyveres férfi, adóvevő készülékekkel, zűrzavar mindenfelé. Nem feltétlenül örvendtek a két külföldi turista látványának, ám amikor felfedezték, hogy 23 éves fiatalasszony is van a kocsiban, tolongtak, hogy lássák. Kimet mindenki lefényképezte, „azonosítás” végett levétették róla a szájmaszkot. Valósággal izgatottak voltak, küldözgették a fotókat barátaiknak, ismerőseiknek. Vitatkoztak, ki üljön be elsőként a kocsiba.
Fegyverét büszkén mutogató rendőrrel szelfit készítettem. Alig haladtunk néhány kilométert, jött a váltás. A rendőr első dolga volt fotót készíteni Kimről. Ismét lekerült róla a védőmaszk, mosoly… Kérte, húzza fennebb a fejkendőjét, látszódjon több a hajából. A fiatal, szép és szőke német hölgynek összesen négy váltást kellett kibírnia. A határ előtt az utolsó gépfegyveres őr pénzt kért. Egymásra néztünk Kimmel. Kedélyes női hangon válaszolt, látva, hogy felment a cukrom.
– Nincs már pakisztáni pénzünk – blöffölt.
A rendőr-katona nem tágított: dollárt is elfogad, mondta. Beszélgetni kezdtünk Kimmel, húztuk az időt. Majd a rendőr megálljt parancsolt a taxisofőrnek. Durvul a helyzet – gondoltuk. Még egyszer feltette a kérdést, de a fejünket ráztuk. Végül belenyugodott.
Elvittek a határig, ahol gyalog kellett, hogy kövessük. Úgy éreztük, zsákutcába visz, bosszúból amiatt, hogy nem adtunk neki pénzt. Megálltunk. A fegyverével intett, menjünk utána. Nem volt más választásunk. Egy civilbe öltözött illetékesnek adott át, a férfi morcos volt, bizonyára jobban telt volna a napja, ha nem kellett volna a határon külföldi „kísértetekkel” foglalkoznia. Egy katonák által körbevett lengyel turistára lettünk figyelmesek. A pakisztániak nagyon furcsállták, miért autóstoppal közlekedik, azt hitték, hogy kém.
A civil illetékes átadta útleveleinket egy katonának. Nagyon nem smakkolt nekünk, hogy úti okmányunk más, főleg fegyveres személy kezébe került. Átvezettek a ketrecfolyosón, ahol hosszú sorban kígyóztak a várakozók, szégyelltük magunkat, hogy előrementünk. Nem tehettünk mást, ellenkező esetben estig ott várakozhattunk volna. Óvatosan haladtunk, jobbra is, balra is fegyvereseket láttunk. Adott pillanatban az ENSZ Menekültügyi Igazgatósága által működetett konténerhez érkeztünk, ahol a járványos gyermekbénulás elleni „oltást” akarták beadni nekünk. Elutasítottuk a szájba csepegtetett löttyöt, haladtunk tovább a ketrecfolyosón, ameddig arra lettünk figyelmesek, hogy egy feketébe öltözött férfi ujjaival hívogatott be egy konténerbe.
Tálib illetékes, fegyver volt nála, nem ellenkeztünk. Hivatalosan az afgán információs és művelődési minisztérium égisze alá tartozó turisztikai irodában tartózkodtunk, de hamar kiderült, hogy ez nem más, mint a tálib titkosszolgálat illetékese által lebonyolított, az Afganisztánba történő belépés előtti kihallgatás. Fegyveres férfiak sétáltak fel-alá. Kezdetben a tálib férfi kedves, mosolyogós volt, teával kínált, megkérdezte, miért utazunk együtt.
– A lányom, de elváltam a feleségemtől, s a lányommal is külön országban élünk – mondtam a Kimmel előre egyeztetett szöveget.
Szelfi a kihallgatás elején, amikor a teát még nem öntötte ki...
Szelfit készítettem a tálib fegyveressel, amikor viszont ráébredt, hogy nem vagyunk hajlandók azt tenni, amit akar, mérges lett, kiöntötte a teát, gesztikulált. Taxist hívott, s azt szerette volna elérni, hogy előbb Dzsalálábád városába menjünk beszerezni a jóváhagyást az ottani hivatalos személytől. Az Afganisztánba utazók WhatsApp csoportjából tudtuk, hogy előbb Kabulba kell mennünk, s ott majd az ország valamennyi régiójára érvényes jóváhagyást szerezhetünk be. A férfi ellenkezett, hajtogatta, hogy ez nem így van. Kérdezte, pontosan hová megyünk Kabulba. Még nem tudjuk – mondtuk, valamelyik szállodában csak találunk helyet. Valamennyi korábbi utazó azt tanácsolta, a tálib hírszerzésnek és az ellenőrzőpontoknál, amelyekből meglehetősen sok van a városokon belül és a települések között, minél általánosabb választ ildomos adni. A tálibok ugyanis mindent akarnak tudni a külföldiről.
Kérdezte, milyen céllal utazunk Afganisztánba. Mondtuk, turisták vagyunk. Elismételte: turisták, ugyebár, turisták… S mélyen a szemembe nézett. Nem sütöttem le a szememet.
Természetesen arra is kíváncsi volt, mi a szakmánk. Kim mondta, még egyetemi hallgató, nem dolgozik, antropológiát tanul. Nem igazán értette, de nem is érdekelte. Betanultam a szövegem én is, azt állítottam, hogy a Minerva Művelődési Egyesületnél dolgozom, kulturális téren. A kultúra szóra összpontosítottam, amely még Afganisztánban is rezonál. Mondta, mutassam meg a szervezet weboldalát, utána akar nézni az interneten, ki vagyok én valójában. Próbálta bekapcsolni a régi, fura zajokat kibocsátó asztali számítógépét. A képernyőn megjelent a felirat: Press F1 to continue. Kérte, segítsek neki, indítsam be a gépet. Minden valószínűség szerint tesztelni akarta, együttműködő vagyok-e, illetve mennyire értek a számítógépekhez. A billentyűzet fölé hajoltam, s míg ő a képernyőt nézte, addig a jobb kezem összes ujját a billentyűzet bal felső sarkára helyeztem, eltakarva ezáltal a billentyűket, s előszeretettel nyomogattam az F2-t. A gép természetesen nem indult be.
– Úgyis ócska, de szerintem maga őszinte, így nem kell semmit sem ellenőriznem – mondta, s kikapcsolta a gépet.
Harminc éve újságíró vagyok, amennyiben rátalált volna rólam valamire az interneten, minden bizonnyal végem lett volna: vagy nem enged be Afganisztánba, vagy börtönbe zár, vagy ki tudja, mi történt volna... Számukra az újságíró nem más, mint kém.
Kérdezte, jártunk-e az Egyesült Államokban? Kim bevallotta, hogy igen, nekem tagadnom kellett, hogy 2001-ben az amerikai külügyminisztérium, két évvel később pedig a Világsajtó Intézet (World Press Institute) ösztöndíjasa voltam. Minden válasznál mélyen a szemembe nézett és jegyzetelt.
Amiatt is furdalta a kíváncsiság, melyik szállodát néztük ki maguknak. Súlyos hibát követtem el, innen aztán elszabadult a pokol. Mondtam, az Afganisztánnal kapcsolatos WhatsApp-csoportban megismert Lorenz, a német fiatalember a Blue Star vendégházban szállt meg, oda megyünk mi is. Látni akarta a beszélgetést, kivette a kezemből a telefont, kérte, azonnal oldjam fel a képernyőzárat. Komótosan végigpásztázta a társalgást, észrevette, hogy több olyan kontaktom van, amelyek a Kabul szóval kezdődnek… Nagyon ideges lett, csapkodni kezdett.
– Kik ezek, honnan ismeri őket? – ordította, majd az asztalra csapott. Kim megrezzent.
Rövid választ adtam: internet. Minden beszélgetést végigolvasott, lejegyezte a neveket és a telefonszámokat, felvételeket készített a kabuli kontaktjaim profilfotójáról, s tovább küldte valakiknek.
– Ezt mind ellenőriznünk kell, tudnunk kell, kik ezek!
Mondtam, néhány személy a kabuli minisztérium illetékese lehet, mert írtam nekik email üzenetet a megérkezés utáni teendőkkel, eljárásokkal kapcsolatban. Blöfföltem persze... Néhány olyan számot, amely mellett nem volt profilkép, beírt az okostelefonjába (egyébként csak neki volt ilyen, a többi fegyveres férfi régi, gombos telefont használt), hogy leellenőrizze, valamelyik talál-e a sajátjában lévő mobilszámokkal.
Hirtelen meghökkent, valami passzolt. Lehet, az egyik CouchSurfing felhasználó, akinek eligazítás végett írtam (Afganisztánban ugyanis tilos és veszélyes számukra külföldieket fogadni, tehát szállásért nem folyamodhattam), éppen tálib illetékes, hírszerző, katonai parancsnok vagy katonatiszt lehetett – ugyanis gyorsan visszaadta a telefonomat, s azt kiáltotta: – Go! (Menj!)
Felállás közben viszont már azt mondta: – Sit down! (Ülj le!). Országom, régióm, városom, munkahelyem, szüleim, rokonaim, szabadidős tevékenységeim, tanulmányaim, külföldi utazásaim, hobbiim, világnézetem és sok-sok minden más iránt érdeklődött, viszont kedélyesebb volt a hanglejtése. Egyértelmű volt, hogy valamelyik telefonszám egyezett a sajátjában lévővel. Nagyon szeretném megtudni, hogy melyik…
Mindent lejegyzetelt, ő legalább írástudó volt. A többi utazó beszámolója szerint csupán a tálib parancsnokok, tisztek és tisztségviselők tudnak írni-olvasni, a legtöbben analfabéták. Főleg az ellenőrzőpontoknál, ahol egyébként mindig elkérik a tálib hírszerzéstől kapott igazolást, de nem tudják elolvasni, azért mindenkinek azt tanácsolták, a kabuli információs és kulturális minisztériumnál készítsenek közös fotót a tálib parancsnokkal, s inkább azt mutassák a fegyvereseknek.
Kim bevallotta, hogy járt az Egyesült Államokban, a tálib látható nemtetszését váltva ki. A fiatal német hölgy az órájára nézett, későre járt, mennünk kellett volna, Kabul még négy órányira volt, s már 13 óra is elmúlt. Valamennyi korábbi utazó azt tanácsolta, feltétlenül kerüljük el azt, hogy sötétedés után érkezzünk, az utcák ugyanis korántsem biztonságokat.
A német fiatal hölgy megkérdezte, mehetnénk-e, mert későre jár az idő. A tálib fegyveres ismét megpróbálkozott a Dzsalálábád -verzióval, most már szállodát is ajánlott, s a taxis nevében hajlandó volt árengedményben is megállapodni. Tudtuk, felpumpált tarifáról van szó, amelyből minden bizonnyal ő is megkapná a részét, ezért ragaszkodott ehhez a változathoz. Rájátszottam arra, hogy valamelyik telefonszám a kollegájáé lehet, s elismételtem: Kabulból más „utasítást” kaptunk. Az asztalra dobta a telefonomat, s kiáltott ismét: – Go! Most már nem parancsolt rám, hogy üljek vissza, amikor végre felálltam.
Kéregető gyerekek várják a határátkelőket
Tudtuk, még egy nehéz mozzanat következik a pakisztáni-afgán határátkelőnél: a kétségbeesett gyermek kéregetők. Velük kapcsolatban is figyelmeztettek a korábbi utazók, akiknek letépték ruhájukat, eltépték a papírív formájában kapott vízumukat. Voltak olyanok, akik hátizsákjának a zsebéből tárgyakat loptak. Amennyiben semmire sem sikerült rátenniük a kezüket, verbálisan bántalmazták a turistákat.
A határőrök fülkéjénél azonnal megrohamoztak, szerencsére egy taxis valamennyire védett minket. Persze, nem érdektelenül. Tűrhetően beszélt angolul, vigyázott ránk, amíg kitöltöttük a formanyomtatványokat, felragasztottuk a fotónkat. Számunkra régmúlt időket idézett az eljárás. A határőrök és a vámosok megfelelően végezték a munkájukat, ám a kéregetők elűzésével nem foglalkoztak. Rendőr nem volt.
Nem feltétlenül akartuk elfogadni a taxis ajánlatát, aranyszabály ugyanis, hogy mindig több sofőrt kell megkérdezni. Most viszont kiszolgáltatottak voltunk, a kéregetők nem kegyelmeztek. Kitöltöttük az íveket, követtük a taxist, akinek még két utasra volt szüksége ahhoz, hogy elinduljon.
Másfél órát várakoztunk, a kéregetők miatt el sem hagyhattuk az autót. Kopogtak az ablakon, szívszorító volt a tekintetük.
A határállomáson hosszú sorban álltak a teherautók, mindenki tolt vagy húzott valamit, rengeteg volt az ember, a csomag, mindenki árult valamit.
Nők nem voltak sehol, csak (kis)lányok.
A kocsink mellett álldogáló férfire lettünk figyelmesek, ő volt az egyetlen, akinek nem volt csomagja. bennünket figyelt. Amikor hosszú idő után a taxisnak sikerül találnia egy utast, megszólította. Nem ismerték egymást, de egy-két szó után a taxisofőr alázatos lett. Világossá vált, ki lehet a férfi, aki beült mellém a hátsó ülésre és szélesen mosolyogott. Hab a tortán: a csomagtartóba (!) egy rokkant férfit fektettek be, mellé helyezték a két mankót, indulhattunk. Így még sohasem utaztam. A beteg férfinek felajánlottam a helyemet, mentem volna én a csomagtartóba. A mosolygós férfi ujjal mutatta: nem. Pisztoly volt nála, nem ellenkeztem. Rádöbbentem: tálib, aki azért ült mellénk, hogy megfigyelés alatt tartson bennünket. Amikor angol nyelvű társalgást kezdeményeztem, csak mosolygott. Letöltöttem a perzsa (fárszi), a pastu és a dari nyelvet, a GoogleTranslate applikációt is bevetettem, sikertelenül.
Tudta a feladatát: meghallgatni, a közel 5 órás út során, miről beszél a két külföldi, aki átjutott a poklok poklán, elengedi magát, s elkezd beszélni olyasmiről is, amit a határátkelőnél megejtett kihallgatás során titokban tartott…
A sziklákkal körülvett, szűk kanyonokon keresztül haladó út felénél megálltunk enni. A sofőr, aki egyébként szinte végig a fiatal német útitársnőmet kémlelte a visszapillantó tükörben, s emiatt háromszor majdnem lementünk az útról, azt mondta, szerencsések vagyunk, hogy a meredek domboldalról nem gurult le egy szikla. Múlt héten, mondta, néhányan ott meghaltak.
Két energiaitalt is elfogyasztott. Ekkor vettük észre, hogy az étkezde egyik falát ilyen típusú italok „díszítik”. Népszerű itt az energiaital, mondta, az emberek lassan már csak azért élnek, hogy előteremtsék a betevő falatot, s a rengeteg munkához feltétlenül szükséges a serkentőlötty.
Megszokott látvány a fegyveres Kabul utcáin
Sötétedés után érkeztünk Kabulba, szerencsére sofőrünk elvitt a vendégházig, ahol angolul beszélő személyzet és Lorenz, a fiatal német utazó fogadott. Itt is azt mondtuk, Kim a lányom, így megengedték, hogy ugyanabban a szobában szálljunk meg.
Azonnal enni mentünk, zuhanyozni nem lehetett, nem volt meleg víz. Találkoztam egy brit, egy francia utazóval a nemzetközi turisták számára „fenntartott” és szigorúan őrzött vendégházban. Volt még egy ilyen hely, ott is csak néhányan voltak megszállva, így arra a következtetésre jutottunk, hogy csupán tucatnyi látogató lehet Afganisztán körülbelül 5 millió lakosú fővárosában.
Be sem fejeztük a falatozást, hirtelen több suhanc jelent meg az asztalunknál. Lorenzhez jöttek, el akarták vinni egy esküvőre. A fiatal német utazó néhány nappal korábban ismerkedett meg velük az utcán, tartották a kapcsolatot. Csatlakoztam hozzájuk, elvittek engem is, bár heten kellett utaznunk a személygépkocsiban. Alig hagytuk el a főutat, máris ellenőrzőpontba ütköztünk. Azonnal lehalkították az addig bömbölő zenét, kedvesek voltak az állig felfegyverkezett katonával. A férfi benézett az autóba, szerencsére nem vette észre Lorenzet, s engem sem. Szakállat eresztettem, helyi ruhát öltöttem, így sokkal tájba simulóbb voltam. Izgultam, mert az információs és művelődési tárcának a turistákkal foglalkozó hírszerzési részlegén még nem tudtam kiváltani a tartózkodási engedélyemet, bajba kerülhettem volna, ám egy afgán esküvőn való részvétel kihagyhatatlan lehetőségnek ígérkezett. Bár tudtam a választ, tőlük akartam hallani, miért némították el a zenelejátszót: – Afganisztánban tilos a zenehallgatás.
FOLYTATJUK
