Az 1989-es romániai forradalom eufóriáját kerestem a közel-keleti országban
Amikor 2025 januárjában eldöntöttem, hogy meglátogatom Szíriát, három eszmei indíttatású motiváció vezérelt: egyrészt érezni akartam azt az eufóriát, amely itthon bennünket is hatalmába kerített 1989 végén, a forradalom győzelmét követően, másrészt azt reméltem, ha a sokat szenvedett, még mindig sebekkel teli országban költöm el a rendelkezésemre álló szerény anyagi keretet, ezzel néhány helybélinek derűsebb napot szerezhetek.
Emlékszem, 1990 tavaszán mennyire örvendtem annak a 10 dolláros bankjegynek, amelyet fordításért és ügyintézésért kaptam egy amerikai turistától.
Ugyanakkor, nem utolsósorban látni szerettem volna azokat a helyeket, ahol a For Sama című, a szíriai forradalom kezdeteit, pontosabban a polgárháború első napjait, heteit és hónapjait rögzítő dokumentumfilmet forgatta Waad Al-Kateab az észak-szíriai Aleppó városában.
Akárcsak Irak, Pakisztán és Afganisztán esetében, rendkívül alacsony költségvetéssel, egyedül, kis csomaggal, fapados repülőjáratot és tömegközlekedést használva, helyieknél lakva vágtam neki a kalandnak.
Szász Péter és Étienne Desbordes nyomában
Lévén, hogy hosszú évekkel ezelőtt Szász Péter barlangász haverom, illetve Étienne Desbordes francia–magyar barátom ódákat zengett Szíriáról, Bassár al-Aszád diktátor december 8-ai elmenekülése Oroszországba előrevetítette annak a lehetőségét, hogy jómagam is ellátogassak ebbe a közel-keleti országba.
Tudtam, a térség továbbra is forrong, ám a „később túl késő lesz” szintagmát szem előtt tartva eldöntöttem: meglátogatom azt az országot, amelyről csak dokumentumfilmeket láttam és a földrajz-, illetve történelemkönyvekben olvastam. Volt barátnőm és két barátom jordániai látogatása számomra is megadta az impulzust: velük utazom Ammánig, innen ők délre, jómagam pedig északra veszem az irányt.
Az alig 95 eurós Budapest–Ammán–Budapest fapados repülőjegy újabb lehetőséggel kecsegtetett: rendkívül olcsón lehet Damaszkusz közelébe kerülni. Természetesen a rendelkezésre álló internetes fórumokon és a Szíriába történő utazás feltételeiről szóló WhatsApp csoportokban hosszasan érdeklődtem a Jordániából történő kiutazásról (az Asszád-rezsim idején a jordániai hatóságok által kibocsátott kilépési engedélyre volt szükség), illetve a Szíriába való beutazásról.
Tudtam, pénzbe kerül a kettős jordániai belépésre feljogosító és a szíriai vízum.
Előbbi 85 dollár volt, a csoportokban a szíriairól azt írták, hogy akár 125 dollárba is belekerülhet. Szerencsére a Facebookon szervezett közösségi gyűjtésnek köszönhetően előbbi megtérült.
A csoportokban arról is szó volt: bár a damaszkuszi repülőtéren kötelező kifizetni a szíriai vízum ellenértékét, a Jordánia és Szíria közti földi határátkelőhelyen még mindig ingyen lehet átkelni.
Autóstoppal Jordániából Damaszkuszba?
Kezdetben a különböző csoportokban senki sem tudott információt szolgáltatni egy esetleges Ammán–Damaszkusz autóbuszjáratról, így azt terveztem, a jordániai fővárosból autóstoppal teszem meg a két ország közötti határig terjedő útszakaszt, valaki majd átvisz a szíriai oldalra, innen pedig ugyanezzel a módszerrel jutok el a fővárosba.
Szerencsére idővel kiderült: bár csak a szíriai állampolgárok és a külföldiek használhatják, létezik buszjárat a két főváros között. Abdelrahman, az ammáni fiatalember, aki itteni krajovai önkéntes időszaka alatt CouchSurfing-vendégem volt Kolozsváron, hathatós segítségemre volt a fuvarozó cég beazonosítása, a jegyvásárlás és a kiindulási pont kiderítése vonatkozásában.
Apropó, nemzetközi vendégszerető klub: szokásomhoz híven Szíria vonatkozásában is a CouchSurfing platformon kerestem magamnak szállást.
Ennek egyik oka, hogy úgy vélem, a helyiek általi elszállásolásnak köszönhetően az utazó belelát az ott lakók életvitelébe, megismeri értékrendszerüket, megtapasztalja szokásaikat, megkóstolja az otthon főzött helyi ételeket, a házigazdának köszönhetően pedig olyan helyekre juthat el, ahol turista nemigen jár.
Emellett már az érkezés után a házigazda révén még több helyi személyt ismerhet meg, növelve ezáltal a helyi kapcsolatok és élmények palettáját.
Turista versus utazó
Míg a turista a szállodát választja és a szervezett körutakra nevez be, s emiatt alig kerül kapcsolatba a helyeikkel, mi több, szinte csak más külföldivel találkozik, addig az utazó előre tájékozódik a helyről, a látnivalókról, ám elsősorban az emberi kapcsolatokat keresi, és a házigazdával való közös élmények motiválják.
Ezek tartós emberi kapcsolatokat eredményeznek: jómagam több CouchSurfing-vendégemet látogattam meg, és fordítva. Ezek az élő téglák építik fel a világszerte fenntartott emberi fellegvárt, amelyről jobban, részletesebben, „emberibb” formában látszik a nagyvilág.
Az imént említett csoportokból tudtam, hogy Szíriában alig-alig van villanyáram, sok helyen pedig a meleg víz is hiánycikk.
A mondhatni percenként változó helyzet, az előreláthatatlan módosítások és a teljes mértékű kiszámíthatatlanság miatt az sem volt biztos, hogy a földi határon átengednek-e a jordániai határőrök, illetve beengednek-e a szíriaiak, illetve ki kell-e fizetni a szíriai vízumot. S ha igen, akkor helyi pénzben vagy dollárban?
Sok előreláthatatlan elem és bizonytalanság övezte az utat: elvégre egy 54 év diktatúrából szabaduló és 14 év polgárháború után lábadozó országba érkezem. Emlékszünk milyen volt Románia 1989-ben? Tudtam, hogy ilyen körülmények között szervezetlenségre, bizonytalanságra és kiszámíthatatlanságra lehet elsősorban számítani.
Hazatérő szíriai férfi
Március 3-án az ajándékba kapott 19 éves Dacia Logan típusú személygépkocsimmal elutaztam Budapestre, ahol Nádasi Norbi barátomnak köszönhetően egy üres belvárosi lakásban pihentem a másnap hajnalban induló repülőjáratom előtt.
A légikikötőben ért az első nagy meglepetés: olyan szíriai férfivel futottam össze, aki Svédországból tért vissza Szíriába. Said Alhomsi elmesélte, 12 éve hagyta el a szülőhazáját, egy évet Isztambulban élt, majd az embercsempészek segítségével felfújható motorcsónakkal jutott el egy görög szigetre.
– Adott pillanatban egy kétségbeesett vagy depressziós iraki társunk ki akarta vágni a motorcsónak oldalát. Azt mondta, meg akar halni, úgysincs esélyünk Európába érni. Lefogtuk, csodával határos módon túléltük ezt a mozzanatot – mesélte könnybe lábadt szemekkel.
Görögországból gyalogszerrel jutott el Macedóniába, majd innen Szerbián, Magyarországon, Ausztrián, Németországon keresztül Svédországba, ahol menekült státuszt, letelepedési, majd tartózkodási engedélyt, később pedig állampolgárságot kapott. Pénztárcájából 100 szerb dinárt vett elő. A bankjegy láttán ismét könnyezni kezdett.
– Megyek haza, otthon minden megváltozott, van remény arra, hogy jóra forduljanak a dolgok – áradozott.
Felajánlottam, utazzunk együtt Ammánból Damaszkuszba, mindkettőnk számára előnyös lenne.
– Édesanyám nagyon vár, 12 éve nem láttam, landolás után azonnal keresek valakit, aki elvisz haza. Nem érdekel, mennyibe kerül. Egy percet sem időzöm Jordániában – ezek alapján rájöttem, hogy sajnos nem fogunk együtt utazni.
Közel négy órát repültünk Ammánig. Alig tudtam pihenni valamennyit, folyton felmerültek kérdések. Vajon sikerül bejutnom Szíriába? Vajon ki kell fizetnem a 125 dolláros vízumot? A Szíria WhatsApp csoportban a damaszkuszi repülőtérre érkezők arról számoltak be, hogy bevasalták tőlük az összeget. Vajon sikerül eljutnom Homsz, Hama, Aleppó, Tártusz és Latákia városába? Milyen lehet az ország 50 év diktatúra és 14 év polgárháború után?
Hamza, az ammáni palesztin házigazdám
Az ammáni leszállást követően reptérbusszal jutottam el a palesztin házigazdámhoz, Hamzához. Óriási meglepetése volt számomra: Sneha és a húga, Saloni.
Előbbi indiai hölgy Couchsurfing-vendégem volt Kolozsváron, még a mócvidéki Poiana Horeára is elvittem, utóbbinak pedig Delhiben voltam a vendége 2024 novemberében. Sneha, akinek sugallatára tulajdonképpen ellátogattam Indiába, éppen az Egyesült Királyságban tartózkodott. Nem tudtam, hogy mindketten Jordániába utaznak, ők sem tudták, hogy Ammán érintésével Szíriába igyekszem, s éppen azon a dátumon fogunk a fővárosban tartózkodni.
Igen, nagyon kicsi a világ…
A lányokkal városlátogatásra indultunk: helyi piac, volt római színház, I. Abdullah király mecset, falafelfalatozás. Látván, hogy Ramadán van, próbáltunk olyan helyet találni, ahol részt tudunk venni a közvacsorán.
Nem az ingyen étkezés érdekelt bennünket, hiszen vittünk volna ételt és italt magunknak, mi is hozzájárultunk volna az utcai rituáléhoz – az élményre voltunk kíváncsiak. Emlékszem, Egyiptomban és Irakban is részese voltam a naplemente utáni Iftárnak, emlékezetes ramadáni esemény.
A közösségi vacsora helyett közös étkezés lett a Hashem vendéglőben: házigazdám, Hamza, volt Couchsurfing-vendégem, Sneha, testvére Solani, illetve Emma, Bianka és Jocó. Szerencsére Abdelrahman is csatlakozott a csapathoz, a fiú Krajován volt önkéntes, majd Kolozsvár érintésével Budapestre utazott, innen pedig hazarepült a jordániai fővárosba.
Micsoda találkozó!
A vacsora után természetesen utcai künefé-fieszta következett: az olvasztott vaj, a szörppel átitatott tészta megbolondította az ízlelőbimbóinkat. Repetát is kértünk.
Másnap Abdelrahman elvitt az Al-Nashama buszállomáshoz, innen indulnak a járatok Szíriába. Tizenöt jordán dinárért (96 lej) buszjegyet vásároltam és útnak indultam. A járművön csak szíriai vagy kettős (amerikai és szír) állampolgárok utaztak, az instabilitás miatt az ammáni kormány például megtiltotta a jordániaiaknak, hogy a szomszédos országba látogassanak.
Bőrszín miatti speciális ellenőrzés…
Nehezebb volt Jordániából kimenni, mint Szíriába bemenni: a királyság oldalán legalább négy ellenőrzés volt, képtelenség volt kideríteni, ki kicsoda (határőr, biztonsági őr, vámhatóság, rendőrség, csendőrség stb.), s pontosan mit akar. Civil ruhában feljött valaki a buszra, csak a telefonját nézte, s az összes utast alaposan szemügyre vette.
Most én is éreztem, mit jelent a „megkülönböztetett figyelem”, a bőrszín és állampolgárság alapon működő speciális ellenőrzés: engem mindannyiszor külön és sokat kérdeztek mindenféléről – hová, kihez megyek, kit ismerek Jordániában stb. Valamennyien kedvesek voltak.
Ezt fordított „előjellel” Európa különböző részein már láttam, akkor viszont csak megfigyelőként: a kolozsvári repülőtéren például szinte valamennyi színes bőrűt félreállítottak, ellenőriztek, ugyanezt tették a Strasbourg melletti francia–német „határon” is a buszokon.
A szíriai oldalon gyorsabban ment a személyi és a csomagellenőrzés. Valamennyi alkalommal azt mondták nekem: Welcome to Syria! (Isten hozott Szíriába!). Éreztem, láttam a köszönetet és a hálát: jönnek a külföldiek, érdeklődnek irántunk, felkerültünk a világtérképre.
Megspórolt 125 dolláros vízumdíj
Szerencsére a 125 dolláros vízumdíj nélkül sikerült bejutni az országba. Megfogadtam: a pénzt házigazdáimra és a velük közös élményekre költöm. Farah, a 30 éves csinos franciatanárnő, a CouchSurfing-házigazdám a buszállomáson várt rám. Szerencsére a sofőrnek köszönhetően, akivel könnyen megismerkedtem, szinte folyamatosan volt internet-kapcsolatom, így a fiatal hölgyet időben értesítetni tudtam érkezésem pontos időpontjáról.
Miközben egy vendéglőben finomabbnál finomabb helyi falatokat fogyasztottunk el, a dervis táncot járó férfi rátermettségét csodáltuk meg: percekig forgott körbe, s nem szédült el.
A performanszt áramszünet szakította félbe.
A művész nem adta fel. Mezt cserélt és LED-es fényforrásokkal ellátott textíliákat öltött magára. Könnyen megállapíthattuk, hogy készült a malőrre, tudta, hogyan kell áthidalni. Sok pénzt hagytam ott, de elégtétellel töltött el, hogy megvendégelhettem a házigazdámat, mi több, az alkalmazottaknak és a művésznek is minden bizonnyal jutott belőle.
Farah felajánlotta, pénzt vált nekem, számára előnyösebb dollárban tartani a megspórolt összeget.
Száz dollárért egymillió szíriai fontot kaptam cserébe. Sötétben számoltuk a pénzt, nem volt villanyáram.
Mivel a bankjegyek mind kétezresek, több köteg papírpénzzel kellett „kitömnöm” a csomagomat. Farah figyelmeztetett: mihelyt éjjel néhány percre vagy esetleg fél órára bekapcsol az akkumulátorokat feltöltő egység, zaj lesz, s felébredek.
Elmondta, hogy szerény anyagi lehetőségei csupán ilyen kis kapacitású áramtárolók beszerzését tették lehetővé. Egyik tenyérnyi akku a szobát valamennyire megvilágító ledes fényfüzért látta el árammal, a másik pedig a mobiltelefonok feltöltésére volt alkalmas.
*** A második rész ide kattintva olvasható. ***
