Tegnap az utcánkban bicikliző gyerekeket láttam. Eszembe jutott, hogy 10 évvel ezelőtt engem haza se lehetett kergetni, késő estig hajtottuk a kerékpárokat fel és le, vagy szaladgáltunk bújócskát játszva. Ha mégis idő előtt hazakeveredtünk, az azért volt, mert valamelyikünk elesett és a szüleinkhez totyogtunk, hogy lássák el a sebeket. Zajjal és gyerekzsibongással volt teli az utca. Manapság már nem így van. Nem látok sétáló kislányokat, akik köveket rugdosnak menet közben, nem látok futóversenyeket, sem nagy futballmeccseket, deszkákból készített kapukat és krétával rajzolt focipályát. Nem hallom a nevetéseket, sírásokat, és nem látom a sebes térdeket. Ezek a kislányok és kisfiúk nem azért nem játszanak a szabadban, mert a szüleik mindenféle vírustól védik őket. Behálózta őket az internet. Tik-Tok- vagy YouTube-videókat készítenek és minecraftoznak. Olyan kütyüket használnak, amiket én annyi idős koromban nem is láttam. Megértem, hogy fejlődik a világ, de nem vagyok biztos abban, hogy felelősen használják az internetet. Kikövetelik azt a telefont, amit a szüleik nem is akarnak megvenni nekik, mondván, hogy így nagymamával többet tudnának beszélni, aztán fel se hívják őket. Könyvolvasás helyett pörgetik a Tik-Tokot és jobb táncolós videót készítenek, mint amilyet valaha is tudnék, pedig én sem vagyok egy régi gyártmány. Fejlődnek, sokkal gyorsabban, mint ahogy mi. Aztán hogy ez jó-e vagy rossz, azt döntse el a szülő. Nevelje kedvére a gyerekét. Vegyen neki, amit akar, a gyerek is csináljon, amit szeretne. Én csak azt mondom, hogy 10 éve az utcánkban játszani sebes térddel sokkal jobb volt