A sok kritikáról jutott eszembe, hogy Plácido Domingot is sokan bírálják, amiért 81 évesen kiáll a színpadra énekelni vagy vezényelni. Én magam láttam Bécsben egy olyan előadást, amelyben a bariton címszerepet alakította az akkor már idősnek számító hajdani sztártenor. Nem mondom, hogy nem volt illúzióromboló, mert egyértelmű, hogy nem tudta azt a színvonalat hozni, amivel fiatalkorában megszoktatta rajongóit, viszont hozta bőséggel azt a hatalmas színpadi tudást, amiért érdemes volt látni. Minden mozdulata alátámasztotta, hogy vérbeli profi áll előttünk, akitől sokat tanulhatnak színpadi partnerei vagy az énekesi karrierre áhítozó fiatalok. A művészetnél maradva a kolozsvári és az erdélyi színházi élet is sokkal szegényebb lett volna Senkálszky Endre nélkül, aki 96 éves koráig játszott.
Meggyőződésem, hogy Hosszú Katinkától is nagyon sokat tanulhatnak a fiatal sportolók, hiszen kitartásával példázza: a sportoló élete nem csak a sikerből és az aranyesőből áll – sőt ez nagyon keveseknek adatik meg -, hanem a nehezebb pillanatok is részei egy pályafutásnak. A közönség egy részének neurotikus reakciói azt a torz szemléletmódot igazolja, ami eluralkodott a társadalmunkban, hogy aki nem nyer, nem számít. A netlovagok és fotelszurkolók tragédiaként élik meg, ha a nemzet egyik vagy másik sportolója „csak” második helyen végez, vagy éppenséggel nem jut be a döntőbe valamelyik világversenyen. Még véletlenül sem azt látják, hogy az illető korosan és formán kívül is még mindig ott van a világ legjobbjai között, nem adta fel, hanem még mindig megpróbálja kihozni magából a legjobbat.
Sivár életük lehet azoknak, akik folyton az első helyezéseket, az aranyérmeket vadásszák. Mennyire egészségesebb lenne a nemzet közgondolkodása, egészségi és szellemi állapota, ha az a sok netlovag és fotelszurkoló maga is kipróbálná a sportot, és igyekezne kihozni magából a legtöbbet amatőr sportolóként vagy az élet más területén ahelyett, hogy folyton vádaskodna és lebecsülné egy-egy bajnok igyekezetét. Attól tartok, hogy akik ilyen könnyen bírálnak és megszólnak bajnokokat, maguk aligha találnak örömforrást a saját életükben vagy egyáltalán nem képesek megbirkózni az előttük álló kihívásokkal. Ők mások sikereiből próbálnak erőt meríteni, ha pedig ettől is megfosztatnak, akkor elképesztően frusztrálttá válnak. Pedig az csak egy illúzió, hogy a nemzet sportolóinak sikerei megoldhatják a televízió előtt ülők egyéni problémáit...
Könnyű ítélkezni bárki felett, de nem tudjuk, hogy kit mi motivál abban, hogy elérje képességei határait. A hegymászókat és az extrém sportot űzőket is lehet bolondnak nevezni, de el kell fogadni, hogy mindenkinek megvan a maga belső indíttatása, ami hajtja. A kimagasló teljesítményt nyújtóknak rendszerint megvan az álmuk, a szenvedélyük, a belső meggyőződésük saját képességük határairól. Szerintem örülni kellene annak, hogy még pályán láthatjuk az olyan kimagasló sportolókat, mint Ronaldo, Messi, Djokovic vagy Nadal. Hogy nem mindig nyernek, és pályafutásuk vége felé már nem tudnak olyan magas szinten teljesíteni? Hát ilyen az élet. A siker mulandó, a rekordok sem tartanak örökké. Ezeket a bajnokokat az különbözteti meg kritizálóiktól, hogy tudnak építkezni a vereségekből és a kudarcokból. Aki az idős sportolók és művészek elűzését kívánja, nem fogja fel, mekkora kincstől fosztja meg az ifjú nemzedéket. Jó, ha minél több felnövő generáció láthatja az élő legendákat. Ez utóbbiak csodát nem képesek művelni, a szurkolók egyéni problémáit nem tudják megoldani. Viszont inspirálhatnak, példát mutathatnak, megerősíthetnek lelkileg bennünket. Ehhez pedig nem kell feltétlenül újabb és újabb aranyérmeket nyerniük. Elvárhatjuk tőlük, hiszen ők maguk is elvárják maguktól, de ha nem sikerül, nem kell ellenséggé kikiáltani őket. Elvégre tőlük már senki nem veheti el azokat az érdemeket, amelyeket kivívtak maguknak.
