Thomas Jolly, a 42 éves fiatal rendező mázlistának mondhatja magát: Párizst magát kapta színpadul, az egész város a lába előtt hevert, mint betöltendő színpad, hiszen szakítva az évszázados – és ókori értelemben véve több évezredes – hagyománnyal, nem egy stadionban került sor a megnyitó ünnepségre, hanem a Szajna partján, az Eiffel-torony előtt. A város többi pontja is részese lett a megnyitónak: a Louvre, a párizsi vendéglők, a legendás hidak, alagutak, katakombák, a folyó, a metrók és - röviden ugyan és kereszt nélkül - a Notre Dame székesegyház is. Ez önmagában nem lenne gond, a formabontás valahol maga is a párizsiasság, a forradalmiság, a világ divatfővárosának sajátossága, a hagyományoktól való efféle eltérést szerintem az emberek nagy többsége elfogadta volna. Az ókori görög olimpiai játékok is az ókori város teljes egészét megmozgatták és a nyitóceremóniák nagy része vallásos rituálék hosszú sorozata volt az olümpiai Zeusz tiszteletére, tehát akkor sem a stadionban zajlottak az események az első nap. Párizs, mint nyílt téri színpad nemcsak élete nagy lehetősége volt Jollynak, de a nála nagyobb, tapasztalt rendezők számára is nagy kihívás és vért verejtékező feladat lett volna. Hogy elvállalta, már önmagában dicséretes. Az pedig, hogy egy ilyen lehetőséggel mit kezd egy rendező, hogyan ötvözi az olimpiai játékok szellemét, a rendező ország, Franciaország történetét és identitását, valamint az otthont adó város, Párizs környezetet és hangulatát, nos ez igencsak nehéz és provokatív feladat.
Az olimpiai játékok az ókor öröksége. 2800 éves hagyomány, amely a vallási áhítatból indult, Zeusz, az ég istenének olümpiai kultuszához kötődött, amely nagyon hamar a pánhellén, összgörög világ legfontosabb sporteseménye és kultusz-eseményeinek egyike lett, a Római Birodalom idején pedig a teljes mediterrán világ találkozóhelye. Háborúk megálltak a játékok ideje alatt és a sportesemények szigorú szabályok szerint, vallásos rituálék közepette zajlottak. A győztesek neveit szoborba, kőbe faragták, költők megénekelték és hírnevük évszázadokon át megmaradt. Ma is több mint 800 ókori olimpikon nevét ismerjük.
Ez persze az ókor volt. Az újkori olimpiák vitathatatlanul a propaganda, a nemzeti, olykor nacionalista manifesztumok és identitások kifejezési eszközei, a hatalom-statuálás, a dicső múlt vagy a nagy jelen bemutatása a világ színe-java előtt. Igy volt ez már a hírhedt 1936-os berlini olimpián is, ahol Leni Riefenstahl megalkotta a fasiszta embereszmény filmre vitt kánonját, és ugyancsak a politikáról szólt a hidegháború végének torz olimpiái Moszkvában vagy Los Angelesben. A nemzeti büszkeségről és a dicső múltról áradozott az országot aztán csődbe taszító athéni olimpia 2004-ben vagy Kína hivatalos felemelkedését hirdetni akaró 2008-as olimpia.
Érthető tehát, hogyha Párizst kapod színpadodnak és 2024-ben mély politikai és identitásválságba került Franciaországot akarod a világ elé tárni, akkor az előadásnak is ezt kell kifejeznie. Emmanuel Macron elnök posztolta az X-en (twitteren): „ez maga Franciaország”.
Thomas Jolly művészeti igazgató pedig azt szerette volna, ha a megnyitó mindenkit reprezentálna (minden kisebbséget is). A befogadás, elfogadás, tolerancia és tisztelet az olimpiai értékek egyik alapvető irányelve, és ez így van jól. Csakhogy amikor a világ, de legalább a rendező ország teljes (értsd: tényleg teljes) lakosságát akarod reprezentálni egy több órás műsorban, akkor bizony nagyon kell vigyázni az arányokra, a szimbólumokra és a részletekre. Franciaország lakosságának jelentős része már nem templomba járó keresztény: ez valós, szociológiai tény. Az ide vezető folyamat a francia történelem és a francia nép identitásának része, hiszen nemzeti ünnepük és himnuszuk is annak a francia forradalomnak a hagyatéka, amelynek következtében a laikus állam prototípusa megszületett. Azon tehát nem kell csodálkoznunk, ha keresztény szimbolika az olimpiai megnyitón nem volt, ez legfeljebb Franciaország múltjának a része, a keresztes háborúké, amelyről azonban most nem divatos beszélni. (Mégiscsak az iszlám elleni szent háború volt az, hogy is emlegethetnénk ma ilyesmit?) Marad tehát a francia identitás más aspektusainak a hangsúlyozása: a divat, a szórakozás, a buja nagyvárosi élet, a luxus-éttermek, a turizmus, az elegancia, a chanson, Piaf, a bagettek, a finom sütemények, sajtok, borok, kocsik, a Szajna, a furcsábbnál furcsább ruhák és a haute couture napkirály-korabeli időket idéző felhozatala.
Ebben a kulturális ratatouille-ban az ömlő eső végképp nem segített eligazodni. A román karmester által vezényelt zenészek drága hangszereiket alig védte az olcsó esőkabát, mint ahogy a brit miniszterelnök fejét sem, aki angolos humorral végül úgy döntött: inkább elázik. Aligha volt ez jó ötlet Charles Coste, a százéves francia olimpikon esetében, aki az 1948-as játékok győzteseként az ömlő esőben, kerekesszékben várta az olimpiai lángot. A csapatok egyébként elegáns hajós bevonulása a Szajnán nagyban idézte azt az 1790. július 18-ai napot, amikor a forradalmi Párizsban hajós felvonulást tartottak a győzedelmes forradalom ünnepére, és amelyet Jean-Louis Prieur örökített meg metszetén. Ezt a kort idézte a lefejezett Marie Antoinette hard-rockos formában történő megjelenítése is, akinek szellemét a Gojira rockegyüttes idézett a disztribünön jelen levő Bourbon spanyol király megrökönyödésére.
Az est legtöbbet vitatott pontja az olimpiai tűz meggyújtása előtt az a bacchikus, újpogány vagy ókori jeleneteket újraértelmező, de ugyanakkor Da Vinci Utolsó vacsorájának ikonográfiáját is felhasználó lakoma és disco volt, ahol drag-show formájában szakállas nők, Pan-szerű kék szatírok és furcsábbnál furcsább szerzemények táncoltak egy falusi disco zenei playlistjére. A jelenet pontos célja, értelmezése nehéz lenne az olimpiai játékok, de még a francia identitás, francia történelem szemszögéből is: Bacchus-Dionüszosz istenségnek sok szerep nem jutott az ókori olimpiai játékokban, orgiák és lakomák kifejezetten nem voltak ajánlatosak a sportolóknak a játékok előtt. (Ahogy most sem igazán, legfeljebb utána válik az olimpiai falu óvszer-gyárrá). Az is rejtély, miért volt feltétlenül szükség a világ sokféle vallása közül pont a kereszténység szimbólumait kigúnyolni. Ezt legfeljebb valami vadhajtású jakobinizmussal magyarázhatnánk, akik köztudottan nem szerették a keresztényeket, kardélre hányták a papokat, disznóóllá tették a francia koronázási templomot és a királyi pantheont, majd bevezettek egy újpogány, ókori filozófiai elemeket ötvöző, új kultuszt (Culte de l'Être suprême).
A megnyitó valláskritikája is valahogy eladható lehetne a francia identitással és történelemmel, sokkal nagyobb dilemma azonban az, miért ennyire szelektív és szubjektív: hogy nem jelenik meg a franciák viszonya protestáns közösségeikhez (hugenották kiirtása), a francia zsidóság kérdése vagy az iszlám tematikája. Miért mellőzte Jolly elegánsan ezeket a kényes kérdéseket a francia történelemből és emelte be ikonográfiai és teátrális programjába a kereszténység kritikáját? Rejtély, adja meg a választ erre majd más.
Az viszont aggasztónak mondható, hogy míg Jolly és társai toleranciára törekednek, elfogadást hirdetnek szinte militánsan minden kisebbség számára, addig ők hasonlóan – és sokszor meglepően vehemensen – intoleránsak a keresztény közöségekkel szemben, amelyek mára maguk is kisebbséggé váltak Franciaországban (8 százaléka a katolikusoknak jár még templomba). Valami itt tehát nem stimmel: az intoleráns tolerancia abszurduma valahol a francia forradalom nagy hibáinak, hübriszének árnyékát és sötét szellemét idézi. Csak reméljük, hogy a 21. század, amelynek második negyedébe léptünk ezzel az olimpiával, nem fogja visszahozni a jakobinusok terrorját és az arra válaszreakcióként visszatérő régi rend bosszúját. A pendulum végletekbe történő kibillenése soha nem hozott még békés, chanson-szerű ideákat, mint amiről Celine Dion énekelt a megnyitó záróakkordjaként.
