Erdélyi magyar hírportálok közül is volt, amelyik így számolt be a történtekről. Mégis úgy gondolom, hogy ebben az esetben az újságíró kollégák helyesen jártak el. Akik azt rótták fel nekik, hogy számukra csak azok számítanak, akik érmeket, de főképp aranyérmeket nyernek, azok nem vették figyelembe, hogy az újságírók valójában nem számolhattak be másként a fiatal úszótehetség eredményéről 200 méter gyorson. Különben meghamisították volna a valóságot. David Popovici ugyanis már az ifjúsági korosztályban nagyon magasra tette a lécet, világrekordot úszott, ebben a döntőben is a favoritok között tartották számon. Ráadásul a 200 méter gyors döntőjét a táv 80-85 százalékban ő vezette elég nagy előnnyel, csakhogy mint kiderült, a végére nem volt elég. Popovici tehát egy nyerő helyzetből veszített, vagyis csúszott vissza a negyedik helyre. Ilyen körülmények között, ha az újságíró kollégák azt írták volna, hogy negyedik helyen végzett, akkor nem adták volna vissza hitelesen a verseny dinamikáját.
Értem én, hogy létezik egy ilyen elburjánzott jelenség, miszerint csak az érmet nyerő, de főképp aranyérmet elhódító sportolók számítanak. Jól emlékszem, amikor például Hosszú Katinka se nyert aranyat, hanem „csak” ezüstöt, akkor mekkora dráma volt a mi kis magyar világunkban. A románok valamivel nagyobb világában is persze hasonlóképpen működnek reflexek, ők is minden bizonnyal elvárják Popovicitól, hogy minden versenyéről a legcsillogóbb éremmel jöjjön haza, mint ahogy Simona Haleptől is elvártuk. És ennek most már van is némi alapja, hiszen mint említettem, Popovici nagyon magasra tette a lécet, a világsajtó is úszófenoménnak kiáltotta ki. Nem véletlen, hogy a versenyek előtt jó sokat pásztázzák a kamerák jelezve, hogy a favoritok közé tartozik.
Annak ellenére, hogy valóban létezik egyfajta káros elitcentrikusság, vagyis hogy csak a kimagasló teljesítményekkel vagyunk hajlamosak foglalkozni, és a közepes-közepes felső szintre nem figyelünk oda, úgy gondolom, hogy Popovicinak egyelőre kijár a szigorúbb elbírálás, hiszen zsenge kora ellenére olyan adottságokról tett bizonyságot, ami feljogosít a nagy elvárásokra. Persze ez nem azt jelenti, hogy ha nem jön össze neki minden, akkor kevésbé kell szeretni.
Az oktatásban is létezik az elitcentrikusság, és sokszor a kimagasló diákok eredményeivel takaróznak a döntéshozók vagy éppen a pedagógusok, holott súlyosabb következményekkel jár a társadalomra nézve, ha a diákok tízezrei nem rendelkeznek egy jó általános műveltségi alappal. Ez valóban sokkal aggasztóbb kellene, hogy legyen, és ezt nem válthatja ki az, ha két vagy három gyermek a tantárgyversenyeken a világcsúcsra jut. Popovici esetében is megfigyelhető, hogy elég „magányos farkas”, értem ezalatt azt, hogy a román úszóválogatottban nincs sok olyan sportoló, aki ha nem is aranyérem-esélyes, de legalább eljuthat a döntőig. Popovici teljesítményét azonban nem a válogatott sovány kerete fogja meghatározni, hiszen az úszás egyéni sport, és ő valami olyasmit produkált mostanig, amiért érdemes lesz rá a legnagyobb figyelmet fordítani. Lehet, hogy ez néha túlzott szigorúságot vagy nem helyénvaló szurkolói kommentárokat fog kiváltani azok körében, akik nem is nagyon értenek az úszáshoz, hanem csak olyan kocaszurkolók, akik a sportolók által elnyert aranyérem kiváltotta nemzeti büszkeségből próbálnak energiát meríteni mindennapjaikhoz.
Popovici bármennyire is tehetséges, nem robot, ő is hibázhat, mint ezen a 200-as döntőn, amikor nagy valószínűség szerint rosszul osztotta be az energiáját. De hát még csak 18 éves, ez az a kor, amikor még nem rendelkezhet egy sportoló azzal a tapasztalattal, amit csak a felnőtteknél szerezhet meg. Popovici alig most került a felnőttekhez, így belefér az ilyen hiba. Az is lehet, hogy éppen a felkészülése volt hibás. Az idén érettségizett, tehát a tanulással is foglalkoznia kellett, így mindenképpen vannak enyhítő körülmények.
A cikk megírása pillanatában még hátravan a 100 méter gyors döntője, ha ott sem sikerül érmet szereznie, akkor valószínűnek látszik, hogy a felkészülés során felmerült problémák voltak a meghatározók. Popvici-csal szemben továbbra is nagyok az elvárások, de szerintem Davidnak elsősorban önmagával szemben van nagy elvárása, ezért minden bizonnyal ő maga is az újságírók által tálalt módon élte meg a 200 méter gyors kudarcát.
