Teljesen eszement ideologikus vita lezajlását láttuk az elmúlt napokban az olimpia megnyitó ünnepségével, valamint a vitatott nemi identitású algériai ökölvívóval kapcsolatban. Pedig a dolog nem annyira bonyolult, ha szélesebb perspektívából közelítjük meg az eseményeket. Szűkebb és szélesebb magyar világunkban is megbotránkozást okozott az olimpia megnyitó, de azért nemzetközi téren is volt nagy felzúdulás, tehát elmondható, hogy nem csak a kis magyar glóbuszunk ingerküszöbét érte el a nem szokványos ünnepség vagy a bokszoló esete. A tisztánlátás érdekében hasznos elmerülni a részletekben, de utána mindig felül kell emelkedni, és miután feldolgoztuk az apró részleteket, érdemes visszatérni a panoramikus szemlélethez, hogy helyes következtetést tudjunk levonni és a maguk valóságában, ne pedig eltúlzottan értelmezzük az eseményeket.
Az olimpia megnyitóján is ideológiák csaptak össze, aminek az elmúlt években egyre gyakrabban vagyunk szemtanúi. Kétségtelen, hogy létezik egy nagyon erős és nemzetközi tőke által finanszírozott, a politikai fősodor által támogatott progresszív ideológia, amely megkérdőjelezi egyebek mellett az ember férfi és női kettős felosztását. A genderideológia különféle nemeket kreál, és megpróbálja elfogadtatni az emberekkel, hogy nem csak férfiak és nők vannak a világon. Én még mindig érthetetlennek tartom a világnak ezt az újabb hóbortját, ami szerintem – és nagyon remélem, nem tévedek – pár év alatt lecseng, és felülkerekedik a józan ész. Azt nem vonom kétségbe, hogy vannak orvosi értelemben vett bizonytalan nemi identitású személyek, de nem hiszem, hogy az ügyüket, vagy a melegek jogvédelmét ilyen erőteljes propagandával kellene sulykolni, ahogyan teszik ezt most már több mint egy évtizede a különböző aktivisták. Érezhető ennek támogató propagandája és az ellenpropagandája is, hiszen a propagandára mindig megszületik az ellenpropaganda. Onnantól kezdve egy végeláthatatlan iszapbirkózás kezdődik – ennek voltunk szemtanúi az olimpia alatt is. Egyesek megunták és kiszálltak a mókuskerékből, nagyon sokan be se kapcsolódtak.
Ugyanakkor nem szabad alábecsülni ezeknek a vitáknak a hatását: megdöbbentő ugyanis, hogy olyan ügyek és témák, amelyekről tíz évvel ezelőtt nem is hallottunk, senkit nem foglalkoztattak, ma mennyire előtérbe kerültek, és milyen sok ember magáévá tudja tenni, bele tudja élni magát, úgy tüntetve fel, mint élet-halál kérdést.
Visszatérve a történtek értelmezéséhez, nem meglepő, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál után éppen a párizsi olimpiát szemelték ki ennek a progresszív ideológiának a megjelenítése színteréül. Párizs mindig a szabad szellem városa volt, akárcsak a francia nemzet, amely a felvilágosodás élére állt már a 18. században. De még mielőtt elérzékenyülnénk a demokrácia és a jogállamiság fogalmaitól, amelyet ma sokan vesznek a szájukra, azt is ajánlatos látni, hogy a progresszív ideológia nemcsak valamiért küzd, hanem valami ellen, és ez utóbbi nem más, mint a keresztény értékrend, amelyet megpróbál eljelentékteleníteni, nevetségessé tenni, hogy végül teljesen felszámolja. Azt a normarendszert, ami több mint kétezer éve meghatározza az emberiséget. Persze, nem létezett mindig kereszténység, ezért az ellene küzdők abban reménykednek, hogy ahogyan létrejött, úgy el is tudják tüntetni, és a létező értékrendet felülírhatják az ő értékeikkel. Megtörténhet, hogy egy idő után a progresszivisták is nagyobb elfogadottságnak örvendenek majd, és az ő értékeik párhuzamosan fognak egymás mellett élni a hagyományos értékekkel – a tolerancia jegyében.
Addig is azonban veszélyes ez az egymásnak feszülés, hiszen ez az ideológiai háború abban jeleskedik, hogy főleg a progresszivisták rá akarják erőltetni a többségre a saját értékrendjüket. A nagy eseményeken való megjelenésük, az oktatási rendszerbe való beférkőzésük és ezek propagandatereppé alakítása számos feszültséget fog még szülni, és sajnos előreláthatólag még lesznek ilyen vitatható események. Nem ártana, ha szűkebb körben kissé távolságtartóbban, kevesebb ingerültséggel, több türelemmel kapcsolódnánk be az ilyen vitákba, mert ha elfajulnak a dolgok, akkor az ideológiák súlya alatt elborult emberi elme elveszítheti a realitásérzékét, és onnan már csak egy lépés választ el az ölremenéstől, a fizikai háborútól.
Az is aggasztó, hogy tiszteletre méltó rendezvények áldozatul esnek ennek a küzdelemnek, és megosztóvá válnak. Kár lenne az olimpiát is feláldozni az Eurovíziós Dalfesztivál után, noha tudjuk, hogy az olimpia sem egy teljesen ideológiamentes terep, hiszen a politikai machinációk, a tisztességtelen eszközök bevetése is már régen megtépázta az ötkarikás játékok tekintélyét.
