Jelenlegi 83 éves életkoromnál fogva erről a kongresszusról nyilván nem lehetnek személyes élményeim, de az akkor keletkezett eucharisztikus himnusz ma is legkedveltebb templomi énekeim közé tartozik. S annak buzdító felhívása talán még időszerűbb is, mint 1938-ban volt. Így szól: „Krisztus kenyér s bor színében Úr s király a föld felett, / forrassz egyé békességben minden népet s nemzetet”.
Nagyon látványos és tömeges népi vallásosság jellemezte azt az azóta letűnt 1938-as korszakot. Azóta viszont nagyon nagyot változott a világ körülöttünk. Már a világűrben is többször jártunk, s lábunk nyomát otthagytuk a Holdon. Aztán magunk mögött hagytuk mind a lelkeket agyongyötrő barna nemzeti szocializmust, mind pedig a vörös kommunizmust. Kereken harminc évvel ezelőtt pedig ránk köszöntött a mára már szinte korlátlanná vált szabadság, amellyel egyidejűleg „olyan tényezők jelentek meg – olvasom az egyik kongresszust előkészítő budapesti kiadványban –, amelyek gyengítették a hit és a vallás megélését: a szekularizáció, az anyagi jólét hajszolása, az elvilágiasodás, a relativizmus és az agnoszticizmus bizonytalansága. Ez vezetett a hívek átlagéletkorának emelkedéséhez, a vallásgyakorlók számának csökkenéséhez: a 10 milliós Magyarországnak a 7–10%-a vesz részt vasárnaponként szentmisén, istentiszteleten. A válság elérte a családi életet, a papi és szerzetesi hivatásokat is, mivel a fiatalok megszólítása igen nehéz. Az egyház társadalmi jelenlétének hatékonysága is csökkent, ugyanakkor egyre több felnőtt keresi a hitet, az élet nagy kérdéseire a válaszokat, és remélhetőleg meg is találja majd azokat az Egyházban”.
Alapvetően nagyon szerény mértékben ugyan, a fenti idézetet záró szavak megvalósulásában, illetve az egyházhoz való előbb-utóbbi visszatalálásban én is hiszek, hiszen az eucharisztia katolikus vallási életünknek egyszerre a tápláló forrása és magasba ívelő csúcsa. Nem csupán egy imádság vagy ének tehát a sok közül, hanem a győzedelmes húsvét, illetve a feltámadás és az Élet ünneplése, a megváltás drámai hangulatú színrevitele. A legfontosabb szentség tulajdonképpen a hét közül, mivel benne lényegileg van jelen Krisztus, míg a többi szentségben csupán kegyelmi ereje révén. Egyáltalán nem csoda, ha világhírű zenészek alkotó munkájának ma is állandóan visszatérő témája. Igen, világhírű zeneszerzők az idők folyamán szebbnél-szebb miséket komponáltak, amelyek ma is művészi teljesítményeknek számítanak.
Az eucharisztia ünneplése, vagyis a kenyeret és bort Krisztus testévé átváltoztató szentmise mindig azzal a momentummal fejeződik be, hogy visszaküld bennünket a mindennapi életbe – mégpedig a misszionálás feladatával, amikor ezt mondja vagy énekli a miséző pap: „A szentmise véget ért, menjetek békével”.
A budapesti 52. NEK nemcsak egy rendkívüli esemény, de ragyogó lehetőség is arra, hogy megporosodott emlékezetünket megtisztítsuk, sebzett lelkünket valamelyest gyógyítsuk, Istennel és egymással kiengesztelődjünk, meggyöngült hitünkben megerősödjünk. Az egymásra utalt közép-kelet európai népek barátságát ápoljuk, ebben az összezavarodott világban velük őszintén szolidarizáljunk, nem utolsó sorban pedig magyarságunkban is megizmosodjunk. Amint Babits Mihály Eucharistia című versében fogalmazott: „hogy szellem és ne hús tegyen / magyarrá, s nőjünk ég felé / testvér-népek közt, mint a fák / kiket mennyből táplál a Nap”.
Őszintén szeretném ezért, ha nemcsak egy „kipipált” rendezvény lenne ez a kongresszus a sok közül, hanem egy cselekvésre lelkesítő vallásos élmény is jelmondatának megfelelően, mely így szól: „Minden forrásom belőled fakad”. Katolikus hitéletünknek valóban az eucharisztia a forrása és csúcsa!
Borítókép: www.iec2020.hu
