Helmut S. Ruppert (1944–2018), a bonni Katolikus Hírügynökség (KNA) főszerkesztője XVI. Benedek, a német pápa című – szerintem dokumentumértékű – könyvében olvastam, hogy ha emberi kategóriákban gondolkodunk, Joseph Ratzingernek a római katolikus világegyház pápává való választásával az addig is meredeken felfelé ívelő pályafutás elérte a csúcspontját – ami korunk egyik legnevesebb teológusának esetében is szokatlan.
Már pápává választása előtt is több mint 40 könyv tudós szerzője volt, közülük sok már alapműnek számít. Teológiai pártfogása alatt jelent meg egyebek között a katolikus egyház új katekizmusa. Az egyház legmagasabb hivatalába leginkább azért választották, mert a bíborosok képesnek tartották arra, hogy Szent II. János Pál hosszú pápasága után szuverén személyiségként vegye át az egyház irányítását anélkül, hogy utánozná Wojtyla stílusát.
Napjainkban is megerősítik jövőbe vetett reményünket a beiktatási szentbeszédében elhangzottak: „Az egyház él. És az egyház fiatal. Magában hordozza a világ jövőjét, s ezért minden egyes embernek megmutatja a jövőbe vezető utat.”
„Ne féljetek Krisztustól! Ő nem vesz el semmit és mindent ad!” – kiáltotta az emberiségnek az új pápa a hívők üdvrivalgása közepette.
*
XVI. Benedek szenvedélyes olvasó volt, szerette Franz Kafkát, Thomas Mannt és Herman Hesse műveit tanulmányozta. Kedvenc olvasmánya Hesse Pusztai farkas című regénye volt. Időnként leült a zongora mellé is és mindig bensőséges kapcsolat fűzte a liturgikus zenéhez. Nagyra becsülte azt a régi liturgiát, amelyhez Mozart és Beethoven komponálhatott zenét.
Ami a politika világát illeti, már bíborosként hangsúlyozta az egyház és a politika külön-külön identitását, összetévesztési lehetőség nélkül, de nem állította a kettőt ellentétbe egymással, mivel egyik sem közömbös a másikkal szemben. Ma is megszívlelendő az elhunyt nyugalmazott pápa tanítása: az egyház mint legfelsőbb erkölcsi hatóság beavatott a politikai kérdésekbe, hogy a kinyilatkoztatás értékeivel segítse azt az elmét, aki meghatározza az állampolgárok társadalmi viselkedését. Ellenben, ha az állam magát tartja legfelsőbb viselkedési normának, látni fogjuk, hogy milyen állapotban van a szabadság, az emberi méltóság és a társadalmi együttélés – pontosította. Egyházfőként és hagyományos, fantasztikus kultúremberként céljaként tűzte ki a mai világ nyelvére lefordítani Isten és az egyház örök igazságait.
*
Joseph Ratzinger pápává választásának idején Ruppert József piarista a Kegyes Tanítórend generálisi asszisztenseként már tizennégy éve Rómában élt és szolgált. Ő kétszer is találkozott a Hittani Kongregáció prefektusával, akit így jellemzett: „addig csak a nevét ismertem és írásait olvastam. Egy piarista szerzetes pap ügyében kellett hozzá fordulnom. Megvallom, szúrós szemű inkvizítort vártam, és kemény tárgyalásra számítottam. Ehelyett mosolygós, csendes szavú, igen barátságos embert találtam, akinek az volt az egyetlen törekvése beszélgetésünk alatt, hogy segítsen megoldani azt a gondot, amellyel hozzá fordultunk. A második tárgyalásunkkor pedig már ismerősként üdvözölt. Számomra nagy élmény volt a vele való találkozás.” Aztán, immár a XVI. Benedek nevet felvett pápáról elmondotta: „Nyilván minden pápa más egyéniség, kormányzása, lelkipásztori irányvonala is más-más. Mindig nagyon jellemző az a néhány mondat, amelyet az új pápa a Szent Péter téren elmond megválasztása után. Hiszen erre nem tud sokat készülni, ezek a szavak mélyen a szívéből fakadnak. XVI. Benedek első mondatában már ott szerepelt, hogy őt nagy pápa után választották meg. Ez kétségkívül utalás az előző pápa iránti nagyrabecsülésére, irányvonalának tiszteletére. Aztán magát úgy nevezte meg mint »az Úr szőlőjének alázatos munkását«. Ez pedig nem hatásvadász álszerénység volt részéről, hanem annak a mérhetetlen felelősségnek az átérzése, szóban kifejezése, amelyet a szentatya megválasztásával kapott és amely emlékezteti a mi Urunk Szent Péternek mondott szavaira: »...erre a sziklára építem egyházamat«. Erre utalt az a kifejezése is, hogy »a hívek imádságára bízza magát«. A Szűzanya nevének említése pedig megmutatta Mária-tiszteletét.”
Sokan nem tudják, hogy Ratzinger bíboros tulajdonképpen békés öregkorra számított. Amikor betöltötte 75. életévét, először ajánlotta fel visszavonulását Szent II. János Pál pápának. Azután még kétszer kérte a felmentését, amelyet a pápa visszautasított. A bíboros ebbe hűségesen beletörődött, de egészen pápává történő megválasztásáig mégsem mondott le álmáról, hogy békés, termékeny nyugállományban lesz része. Rendszerezni akarta hatalmas könyvtárát, megírni ezt vagy azt a könyvet – mondogatta gyakran. 2005. április 19-én este azonban le kellett mondania terveiről.
*
Néhány éve lakásom ajtaján becsengetett két férfi és egy nő, akik kifejezetten hittérítési szándékkal jöttek. Amikor tudtukra adtam, hogy gyakorló római katolikus vallású vagyok, hangjukat felemelve figyelmeztettek: tisztában vagyok-e azzal, hogy sokak szerint egy náci áll a katolikus egyház élén. Eléggé felindulva fejtettem ki ezzel ellentétes véleményemet, majd nagy nehezen becsuktam előttük az ajtót, amit megpróbáltak megakadályozni. Most is, a végső búcsú okán lelkiismereti kötelességemnek érzem, hogy egyszer és mindenkorra tiszta vizet öntsek a pohárba.
Mindenekelőtt hangsúlyozom, hogy a Ratzinger gyermekek (Georg, Joseph és Maria) édesapja gyakorló katolikus és szigorú náciellenes volt, aki soha nem lépett be semmilyen párttagozatba. Sőt a gyermekeit is távol tartotta a „barna patkányfogóktól”. Ennek ellenére Joseph Ratzinger neve megjelent a Hitlerjugend (HJ) ifjúsági szervezet tagjainak listáján. Erre A föld sója című interjúkönyvében adott magyarázatot a bíboros: az őt nevelő intézetből jelentették be a HJ-ba, méghozzá miután már távozott onnan és sosem tért oda vissza.
Kevesen ismerik a Deutsche Verlagsanstal gondozásában megjelent Életemből című önéletrajzát, amelyben Joseph Ratzinger megírta megemlékezéseit az 1927 és 1977 közötti évekből. Ebben olvashatjuk: „1944. szeptember 10-én, mivel időközben elértük a katonaköteles korhatárt, elbocsátottak bennünket a légvédelemből, ahol diákként teljesítettünk szolgálatot. Mire hazaértem, már az asztalon feküdt a birodalmi munkaszolgálatba szolító behívó. Szeptember 20-án végtelennek tűnő utazás vezetett Burgenlandba. (...) A munkaszolgálaton töltött hetekről nyomasztó emlékeim maradtak. (...) Egy éjszaka kirángattak bennünket az ágyból és gyakorlóruhában, félálomban gyülekeztünk. Egy SS-tiszt mindenkit külön előállíttatott és megpróbált – kihasználva fáradtságunkat és kiszolgáltatottságunkat az egész csoport színe előtt – »önkénteseket« toborozni az SS fegyveres alakulataiba. Jólelkű társaim egész sorát sikerült ily módon belekényszeríteni ebbe a vétkes csapatba. Többedmagammal voltunk olyan szerencsések, hogy megmondhattuk, katolikus papnak készülünk. Gúnyolódás és szidalmak közepette kiküldtek bennünket. (...) November 20-án visszakaptuk civil ruhát tartalmazó bőröndjeinket, és felraktak a vonatra, amely minduntalan légiriadókkal megszakított utazás után hazavitt bennünket. (...) Csodálatosképpen még nem várt katonai behívó az asztalon, amit várnom kellett volna. Majdnem három hét adatott meg külső és belső regenerálódásra. Akkor Münchenbe szólítottak, és különböző célpontokra osztottak bennünket. (...) A laktanyában telt légkör kellemes módon különbözött a munkásszolgálatétól. A századparancsnok ugyan ordítozott és nyilvánvalóan még mindig hűséges híve volt a nácizmusnak, kiképzőink azonban tapasztalt férfiak voltak, akik a fronton átélték a háború borzalmait és nem akarták megnehezíteni a dolgunkat annál jobban, amilyen különben is volt. (...) Hitler halála végül fokozta a reményt, hogy hamarosan mindennek vége lesz.
Végre megérkeztek falunkba az amerikaiak. Engem katonaként azonosítottak, ismét fel kellett vennem a már félretett egyenruhát és felemelt kézzel a hadifoglyok egyre növekvő seregéhez irányítottak, amely a réten gyülekezett. (...) Azután néhány napig először a Bad Aibling-i katonai repülőtér mezején feküdtünk a szabad ég alatt, majd Ulm közelébe szállítottak bennünket, ahol egy óriási szántófölddarabon mintegy ötven ezer foglyot helyeztek el. (...) Végül aztán rám került a sor. 1945. június 19-én átestem különféle ellenőrzéseken és vizsgálatokon, mígnem boldogan kezemben tarthattam az elbocsátólevelet, s ezzel a háború számomra is befejeződött.”
A fentiek után nyomatékosítanám, hogy Ratzinger bíboros pápává választását Izraelben és a zsidóság körében kedvezően fogadták. Mind a Zsidó Világkongresszus, mind Paul Spiegel, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának elnöke kiemelten méltatta hozzájárulását a katolikus egyház és a zsidóság közötti megbékéléshez. Egyes hangoknak, amelyek a diák Ratzinger rövid HJ-tagságával kapcsolatban elhangzottak, határozottan ellentmondott a tekintélyes Jerusalem Post vezércikke, amelynek szerzője ezt a címet adta: Ratzinger náci? Ne higgyék!
*
Úgy érzem, hogy amint sajátságos péteri szolgálatának az egyetemes egyház javára történő megkezdésekor első szentbeszédében lelkében alázattal az isteni gondviselésre hagyatkozott, tegnapi temetésén is érvényesek akkori megindító szavai, amelyek minden hívőre vonatkozhatnak: „Elsősorban Krisztus az, aki előtt teljesen és bizalommal megismétlem odaadásomat. In Te, Domine, speravi; non confundar in aeternum! – Benned hittem, Uram, az örökkévalóságban nem veszek el!”
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy még pápává választásának évében, 2005. november 4-én a négy teológiai fakultást (római katolikus, görögkatolikus, református, ortodox) működtető kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem XVI. Benedek pápának a díszdoktori címet adományozta azon időszak nemzetközi súlyú és jelentőségű, teológiai és filozófiai munkásságáért, valamint a keresztény szellemi értékek és a zsidó-keresztény hagyományok kinyilvánításáért, amikor Joseph Ratzinger bíborosként a vatikáni Hittani Kongregáció prefektusa volt.
Lelke üdvösségéért az elmúlt napokban milliók imádkoztak, imádkoznak szerte a világon. Hiszem, hogy mind egyházfőként, mind kimagasló kultúremberként végzett, egész korszakot meghatározó, odaadó, példamutató szolgálatát a Mindenható az örök élet boldogságával jutalmazza.
(Borítókép: A kolozsvári Szent Mihály-templomban is megemlékeztek a nyugalmazott pápáról / Fotó: Rohonyi D. Iván)
