Hogy magyar árusok, magyar termékek, magyar könyvek, magyar látogatók tölthetik meg a Farkas utcát. Hogy magyarok kedvéért zárják le a Főteret (a nyugati oldal átalakításával az idén erre már nem volt szükség). Hogy magyarul énekelnek magyar együttesek a Farkas utcában, Fogoly utcában, Sétatéren, Főtéren, napokon át, és mi ott csápolhatunk a koncerteken együtt kiabálva a kívülről fújt dalsorokat. Hogy kiülhetünk mindezen utcákban, tereken, a berendezett asztaloknál padokon, és kukoricát rágcsálva, sört-bort kortyolgatva magyarul beszélgethetünk sötétedésig. A borgőztől, fesztiválhangulattól akár a szokásosnál némileg hangosabban is, háborítatlanul.
Mára egészen megszoktuk az egykor lehetetlent. Úgy megyünk szabadságra, hogy augusztusnak ezen a hetén itthon legyünk. Most jönnek haza külföldre költözött rokonaink megélni azt, hogy még mindig temérdek örök érzelemmel kötődnek a városhoz, a magyar közösséghez, a legbelül hordozott erdmagyarságukhoz. Találkozni az itthon maradottakkal, a többi távolba szakadttal. Nevetni. Örülni. Feltöltődni. Aztán haladni tovább a kijelölt-vállalt utakon.
Megszoktuk, hogy ha augusztus, akkor huszadika körül KMN. Mára természetessé lett. Annyira, hogy sokan egészen elfelejtik, honnan indultunk. Számukra a KMN elvárássá lett. Jár nekik. Tartoznak nekik ezzel. És mindennek pontosan úgy kellene történnie, ahogyan számukra a legkényelmesebb.
A Farkas utcai színpad előtt felháborodott középkorú nő kérdezte, hogy hát nem itt lesz az x koncert? Mondom, elmarad. „És nem szóltak?!” – azzal sarkonfordulva szó nélkül faképnél hagy. Valaki a fészbukon a „felháborító rendezés” miatt panaszkodott azt kifogásolva, hogy a könyvek az idén külön utcába kerültek, ami szerinte zsákutca, és kiesik a látogatók fősodrából. Holott az egykori „borutca” egyrészt nem zsákutca, másfelől mindig az események helyszínéül szolgált, és még borutca korában alig lehetett végigmenni rajta a nyüzsgő tömegtől. Szerintem a korábbinál sokkal inkább fősodorban van az új hely, tágasabb, árnyékosabb, így hosszasabban elidőzhetünk itt napszúrás veszélye nélkül. Én a könyvstandok korábbi helyszínét, a Farkas utca templom felőli végét éreztem több okból is elszigeteltebbnek. A legritkábban vásárol az ember könyvet véletlenül, azért, mert éppen belebotlott a standba, sokkal inkább azért, mert könyvet akar vásárolni, ez esetben majdnem mindegy, hol kell keresnie. Másodikos unokaöcsém az utolsó zsebpénzéből két könyvet vásárolt, az ötévesnek már csak egyre futotta. Egyetemistakorú fiatal lány csak másodmagával tudta elcipelni a helyszínről több zacskót megtöltő antikváriumos szerzeményeit.
Sokakat hallottam a programok akár háromnegyed órás késése miatt panaszkodni, de bosszúságukban is elnézően, hiszen a fesztivál hatalmas gépezet, amelyet önkéntesek százai működtetnek, hát becsúsznak hibák. A helyesírással (talán önhibáján kívül) eléggé hadilábon álló hozzászóló szerint „ez a szervezés egy nagy tévedés volt szétszórni a magyarságot egy butaság”. A félmondat már-már nevetséges vétke, hogy éppen annak a rendezvénynek a kapcsán használja a magyarság szétszórása többféleképpen értelmezhető kifejezést, amely minden programpontjával azon van, hogy az együvétartozás érzését, a közösségépítést szolgálja – és teszi ezt eddig széles e vidéken a lehető legnagyobb sikerrel. Lehet arról beszélgetni, vitatkozni, szempontokat, építő jellegű kritikákat megfogalmazni, hogy helyes volt-e vagy sem az idén a tevékenységek-események jelentős részét a Sétatérre költöztetni. A kisgyerekesek közül alighanem sokan egyetértenek: az utóbbi évek negyvenfokos kánikuláit tekintve egyenesen bölcs döntésnek tartom a gyermekprogramokat-koncerteket a Sétatér árnyas fái alá költöztetni. A több helyszín több koncertet is jelent, ugyanakkor érzékelhető volt egy törekvés a helyszínek „korosztályosítására”, vagyis minden színpad bizonyos zenei műfajoké volt, ezért – elméletileg - a hetvenesek-nyolcvanasok közül keveseket vonzhatott a sétatéri koncertek többsége. Na meg a sok – egyébként egymástól egy átlagosan egészséges ember számára kényelmesen bejárható távolságra levő – helyszín már csak azért is jó, mert elhallgattathatjuk a sok lángos, sült, kolozsvári káposzta és sör miatt zúgolódó lelkiismeretünket, hogy az új helyszínen folytathassuk a kóstolgatást.
Az építő jellegű kritikának mindenkor helye van. Hiszem, hogy az ilyet a KMN szervezői is örömmel fogadják. Bár mi magyarok nagyon értünk ehhez, mégis olyan kár lenne a kákán csomót keresőkké, mindenből a rosszat előbányászókká lennünk a KMN kapcsán is. Meg kellene tanulnunk úgy kommunikálni észrevételeinket, hogy azok ne romboló, hanem tényleg építő hatással bírjanak. Szerencsére a szórványosan előforduló „kekeckedő” magatartásformák tucatjával szülték az olyan hozzászólásokat, amelyek a rendezvény védelmére keltek, már-már a dicshimnuszig elmenően. S bár ezek közt is akad, amely vehemenciájában sajnos személyeskedésig megy, főleg azt mutatják: többségünk még mindig tudja, hogy a KMN mekkora megvalósítás, hogy a csodát tulajdonképpen ajándékba kapjuk, akár rászolgáltunk, akár (többnyire) nem. Ilyeténképpen a szerencsétlenül megfogalmazott panaszok végső soron valóságos elismerésáradatot eredményeztek, amelyből a szervezők merítkezni tudnak, feltöltődni, és amint mondták, máris készülni a kilencedik fesztiválra. Sőt, már a 2019-esre is, hiszen ahhoz talán nem is elég egy esztendő: az lesz az ünnepélyes 10. KMN!
