Magyarok ölelkeznek a zebrán nem csak szimplán, az osztálytalálkozók ide sűrűsödnek a KMN tövébe, és jó érzés kapkodni a fejeket, mert van sodrása a napnak, a programfüzet nemegyszer dilemma elé állít, de ez most nem az elbizonytalanodás, hanem a tobzódás (a túlkínálat?!) számláján száradó feszültség. Műfajilag valóban nehéz besorolni: fesztiválos díszlettel, de attól eltérő töltettel rendelkező intervallum ez; tavaly ilyenkor sem tudott a sajtómunkás ellenállni a késztetésnek, hogy ilyeneket préseljen a szövegbe, mint intézményesülés, meg hogy a város kalendáriumának szerves része, felnőtt a feladatához, sőt félő, hogy eddigi kereteit szétfeszíti. Mindez újra idetolakszik, s ha kultúrantropológusok majd disszertáció szándékával kutatni fogják a jelenséget, talán szakszerűbb jelzők és jellemzések is megjelennek.
Ötletességből, önszerveződésből és lokálpatriotizmusból való éves vizsga ez a KMN, amolyan előszesszió (még az éppen pótérettségizők is módjával, de részt vehetnek benne), mert közben naponta érkeznek a szóbeli, vagy írásba foglalt tételek úgymond identitástanból, csak hát azokat szinte már a jól bejáratott reflexek szintjén megválaszolgatjuk.
Az eseménysor megnevezésének román fordítása amelyben a kulturális kifejezés is szerepel, arra ösztönöz, hogy a kultúra kategóriáját szélesebben, majdnem hogy nagyvonalúbb értelmezési kísérletben közelítsük meg, bontsuk ki: a lángos-sajtos-boros-bográcsos kulináris provokációktól a könyvstandokon és tárlatokon át a szórakozás és koncertkultúráig. Tanulási folyamat, mint ahogyan sejtve remélem, a város többségi lakossága is rendre megszokta, megtanulta, hogy augusztusban a Főtér környékén jóval gyakoribb a magyar szó és hogy ha zeneileg közelíti meg a kínálatot, jóval többet kap, mint például “ozosep”, sőt a gyerekfoglalkozáson a csuhéfonásban nincsenek eltérő ragozások, kommunikációs gátak: a kicsik egyaránt ügyesek vagy ügyetlenek, nemre, fajra, nemzetiségre, vallásra….
Az idei magyarnapozás egyik egyénítő jegye, a Mátyás-rimembörön kívül éppen az unitárius vallás megjelenésének négy és fél százados története, annak makacsul időszerű üzenete, amely, ha beágyazódik a helyi (magyar és román) köztudatba, talán egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz a Kolozsvár-érzethez, amit különféle mértékben és módon azért beleképzelünk ebbe a háromszázakárhányezres urbánus közegbe, amelyen nem többet, csak némi hosszabb szavatosságú otthonosságot kérnénk számon.
Hálátlan feladat vasárnap két reggeli kávé között minderről szövegben gondolkodni, mikor még előttem az utolsó napi eufória, az elválás, a még egy kiadós buli belefér-típusú nekirugaszkodás, és nem tudok arról krónikásként beszámolni, miként toporog a királyi paripa, ha a száztagú a húrok közé csap.
