Valamikor az idei starthelyzet tájékán egyik sajtós kollégám panaszkodott, hogy az első napokban nehezen talál olyat a programban, ami képileg is lefedhető, izgalmas. Hogy többnyire statikus, tematikában is lokális tételek képezik a kínálatot. Belelapoztam az akkor még digitális lajstromba… és némileg igazat kellett adnom neki. Mondom, némileg, mert ez a káemenn érdekes fajtája a fesztiválos műfajnak; úgy akar kolozsvári lenni, hogy ugyanakkor erdélyi töltetű, és egyben túlmutat a transzilván árkon-bokron, meg Ártándon. Ezen belül, meg felül, generációsan is igyekszik kiadós fesztávban megmutatkozni. A Bánffy-palota udvarának jazzesbe hajló kínálata és (főleg) a főtéri színpad menüje alapos frissítési szándékot artikulált. Háttérbeszélgetésekből tudom, hogy az előző kiadások tervezésekor is dilemma volt a nemzedéki bontásban való megfelelés „kényszere”.
Amennyiben folyamatként tekintünk az augusztusokat meghatározó klausenburgi kultúrkoktél receptjének kialakulására, látnunk kell, hogy legalább két metszetben érdemes azt vizsgálni: idővonalasan, vagyis az eddigi több mint tucatnyi kiadás perspektívájában, és az egyes epizódok mondhatni belső dinamikáját kutatva. Mindkét megközelítésben a leginkább megfontolandó és elgondolkodtató konzekvenciát talán a haladva okulás szintagmával lehetne megragadni. A magyarnapozás intézményesült és fogalommá izmosodott, voltak sikeresebb és kevésbé babérdús pillanatai, de összességében beépült, jóformán beleszervesült a kolozsvári identitás tájképébe, és még a helybeli többséget (pontosabban annak erre fogékony, és remélhetőleg egyre kiadósabb rétegét) is sikerült holdudvarába vonzania, és megtartania.
Hogy a figyelem fókuszát az immár klasszikus found raising során nem feltétlenül a házsongárdi Dsida-kápolna felújítására kellett volna irányítani, hanem például a járvány tépázta fiatal képzőművészek segélyezésére, esetleg a példaértékűen teljesítő városbeli magyar nyelvű speciális oktatás támogatására, az már egy másik szövegre kifutó, de szintén tanulságosnak ígérkező történet.
