Születésnapi utazás egyedül, közepes méretű hátizsákkal, olcsó megoldásokkal
A japán bankjegyek rejtett üzenete
November 20-án Puszan továbbra is világít, de már csak a szívemben, mihelyt ötven perc repülés után landoltam a japán Fukuoka városában. Elhagytam Dél-Koreát, ahol az ötvenedik születésnapomat ünnepeltem idegenekkel, más kontinensen.
A repülőtéren pénzt váltottam, „meghatódtam” a bankjegyektől: az 1000 és 5000 jenes japán bankjegyek nem pusztán fizetőeszközök, hanem sűrített kulturális dokumentumok, a modern japán állam önképének, esztétikai fegyelmének és szimbolikus gondolkodásának a hordozói. Megtudtam, hogy a modern jen bankjegyek kialakítása a Meidzsi-kor (1868–1912) államépítő korszakában gyökerezik, amikor Japán egyszerre kívánt technikailag „nyugati” és szellemiségében „japán” maradni. Ez a kettősség máig jelen van a bankjegyeken, azaz a nyugati bankjegy-technológia (metszet, vízjel, biztonsági nyomatok), illetve a japán kulturális ikonográfia (írók, tudósok, természeti motívumok).
Az 1000-es és 5000-es címlet hagyományosan a mindennapi forgalom felső rétegét képviseli: nem aprópénz, de nem is reprezentatív nagy értékű bankjegy. Ennek megfelelően a rajtuk megjelenő figurák és motívumok szellemi tekintélyt, nem hatalmat sugároznak.
A hosszú ideig használt klasszikus 1000 jenes bankjegyen Nacume Szószeki, a modern japán irodalom egyik alapfigurája szerepelt. Választása beszédes: nem politikus, nem hadvezér, hanem kritikus értelmiségi, aki a modernitás és a japán identitás feszültségeit írta meg. Ez önmagában jelzi: az állam a szellemi teljesítményt emeli pénzügyi reprezentációvá. A bankjegy hátoldalán Fudzsi hegye jelenik meg, gyakran ködbe burkolózva, tóval vagy víztükörrel az előtérben.
Az 5000 jenes bankjegy központi alakja Higucsi Icsijó, a Meidzsi-kor egyik legjelentősebb női írója. Ez a választás különösen jelentős, ugyanis női alak jelenik meg egy alapcímleten, nem uralkodó, nem arisztokrata, hanem érzékeny társadalomkritikus, aki a kisemberek világát írta meg. A portré fiatalos, törékeny, ugyanakkor rendkívül koncentrált – nincs benne idealizálás, inkább belső fegyelem. A bankjegy hátoldala hagyományosan klasszikus japán festészeti és díszítőmotívumokat idéz. Jelen van a virágos ornamentika, amelyeket kalligrafikus elemek, finom ritmusú, aszimmetrikus elrendezés egészít ki.
Érdekes megjegyezni, hogy a japán 1000-es és 5000-es bankjegyek legfontosabb sajátossága, hogy nem ígérnek gazdagságot, nem hirdetnek hatalmat, nem demonstrálnak állami erőt. Ehelyett normalitást, folytonosságot és kulturális önazonosságot közvetítenek. A pénz itt nem csillogó tárgy, hanem mindennapi eszköz, amelyen keresztül az állam csendben, de következetesen kommunikálja az értékeit.
Első élmény Japánban: dzsessz és 55 lejes sör
Érkezés után azonnal észrevettem, hogy az utca bal felén haladnak az autók. Japán bal oldali közlekedése történelmi és technikai okok összetett eredménye. A feudális korszakban, különösen a Tokugava Iejaszu sogún uralma alatt (17. század eleje) kialakult közlekedési etikett szerint az emberek az út bal oldalán haladtak. Ennek praktikus oka volt: a szamurájok kardja bal oldalon lógott, így ha két harcos találkozott, bal oldalon elhaladva nem akadtak össze a kardok, ami akár provokációnak számíthatott volna.
Ugyanakkor amikor Japán a 1800-as évek végén modernizálta az infrastruktúráját, a vasúthálózatát brit mérnökök tervezték. Az Egyesült Királyság pedig bal oldali közlekedést használ, így a vasúti szabványokat is így vették át. Később, amikor az autózás elterjedt, logikus volt ugyanazt az oldalt alkalmazni közúton is. Törvényben is rögzítették 1924-ben, hogy a járműveknek bal oldalon kell haladniuk Japán útjain. Azóta ez változatlan.
Házigazdám, a kínai Chen utasításait követve valamennyi közlekedési eszközre érvényes tömegközlekedési kártyát vásároltam. Bosszantott, hogy míg a műanyag hordozót bankkártyával vásároltam, a feltöltése csakis készpénzzel volt lehetséges. Ez volt az első olyan eset, amely egyáltalán nem tűnt logikusnak. A felkelő nap országában még sok ilyenre került sor…
Este hatkor találkoztam a házigazdámmal, aki informatikus, évek óta Japánban él, tartózkodási és munkavállalási engedéllyel rendelkezik. A negyvenliteres hátizsákom lepakolását követően bevásároltam a közeli üzletben, hazahoztam a termékeket, majd a környék felfedezésére indultam.
Chen lakása mellett vaslépcsős épületre lettem figyelmes, s mire felocsúdtam, máris a The Five Pennies dzsesszélménybarlangban találtam magam, ahol éppen a Big Brother Blues Band lépett fel. Belépőt nem kértek ugyan, egy sör viszont 55 lejnek megfelelő jenbe került. Claire-rel, a hongkongi látogatóval ismerkedtem meg, együtt mentünk át a Michael’s bárba, ahol szintén dzsessz volt műsoron. Itt volt belépő, ám olcsóbb a sör.
Kíváncsi voltam a város szórakoztató negyedére: Nakasu határterület a város, az élvezet és a mindennapiság között. Földrajzilag keskeny folyami sziget a Naka és a Hakata folyók között, funkcionálisan pedig éjszakai gazdasági zóna, ahol a szórakozás, az üzlet, az informális kapcsolatok és – a városi folklór részeként – a szexipar is jelen van. Nakasu nem „külön világ”, hanem integrált városi tér, amely nappal irodai és kereskedelmi, míg éjjel intenzíven szórakoztató jellegű.
Figyelem és érzelmi jelenlét „kölcsönzése”
Fukuoka (a régi Hakata) mindig is kereskedőváros volt. A szórakoztató negyed kialakulása a 20. század elején gyorsult fel, majd a háború utáni időszakban vált markánssá. Nakasu szerepe ekkor kristályosodott ki: olyan engedett-tűrt zóna lett, ahol a városi élet „éjszakai igényei” koncentráltan jelentek meg, anélkül hogy a város egészét szétfeszítették volna.
Fontos pontosítani: Japánban a klasszikus értelemben vett utcai prostitúció jogilag tiltott, de a jogszabályok szűk definíciója miatt számos, szürke zónában működő szolgáltatás létezik. Nakasu ezek egyik történelmileg kialakult központja.
A szexuális szolgáltatások zárt terekben (hoszteszklubok, „fashion health” szalonok, snackbárok) zajlanak. Az utcán legfeljebb finoman öltözött nők láthatók, akik jelenlétükkel jeleznek, de nem tolakodnak. A rendszer ritualizált, erősen szabályozott, és kulturálisan beágyazott a japán „éjszakai munka” (yoru no shigoto) világába.
Nakasu ebből a szempontból nem deviancia, hanem funkcionális szelep: a társadalmi feszültségek, a vállalati kultúra és az érzelmi elszigeteltség egyik levezetési tere. A Nakasuhoz kapcsolódó női jelenlét jelentős része nem klasszikus prostitúció, hanem hosztesz munka: beszélgetés, italfogyasztás, figyelem és érzelmi jelenlét „kölcsönzése”.
Ez Japánban elfogadott, sőt sok esetben presztízshez kötött tevékenység. A hosztesz nem alárendelt, hanem professzionális szereplő, aki kommunikációs készségekkel, érzelmi intelligenciával és társadalmi kódok ismeretével dolgozik.
Nagaszaki – fiatalság és fájdalom
Eldöntöttem, hogy utazásom során mindkét második világháborús helyszínt meglátogatom – Fukuokából expressz busszal utaztam Nagaszakiba. A tömegközlekedési járműben fiatal és szép hölgyre lettem figyelmes. Sejtettem, hogy ő is a Békeparkba igyekszik, egy óvatlan pillanatban megszólítottam, majd együtt mentünk a második világháborús helyszínekhez.
Cséjong huszonéves dél-koreai hölgy, aki szintén kíváncsi volt a Nagaszaki városát ért atomtámadás fő emlékhelyére és a város békéjének jelképére. Villamossal mentünk a helyszínre: a park területe az atomrobbanás központjához közel, magaslaton fekszik, ahonnan tisztelegnek a tragédia áldozatai előtt, s amely ma a világ minden tájáról érkező látogatók számára békét és emlékezést kínál.
A park tele van emlékhelyekkel: a Béke-szobor például egy 9,7 méter magas bronzszobor, amely Nagaszaki egyik legismertebb jelképe. A jobb kéz az ég felé mutat – figyelmeztetés a nukleáris fegyverek veszélyére –, a bal kéz vízszintesen jelzi a béke lehetőségét, a szemek pedig a tragédia áldozatainak emlékére vannak félig lehunyva. A Béke-forrás egy kör alakú medence, s a víz iránti vágyat szimbolizálja, amelyet rengeteg túlélő kiáltott a robbanás után. Az emlékhely mély együttérzést fejez ki az áldozatok iránt.
A bombatalálat pontos helye különösképpen szomorú hely: az atombomba közvetlenül e fölött robbant 1945. augusztus 9-én.
Nem maradhatott ki a Nagaszaki Atombomba Múzeum sem, amely a Békepark területén található atomtámadás legátfogóbb múzeuma – interaktív módon, tárgyi emlékekkel, fotókkal és eredeti dokumentumokkal mutatja be a Nagaszakira ledobott atombomba történetét, hatását és következményeit.
Szomorúan, lehangoltan haladtunk Cséjonggal a kiállított eredeti tárgyak, a fényképek és az életképek között. Megtekintettük a nukleáris fegyverek hatásairól készült oktató és emlékező installációkat. Az emberi szenvedést, a hosszú távú hatásokat bemutató fotók láttán elérzékenyültem – több helyen a szöveget el sem tudtam olvasni.
Az Urakami-katedrálishoz már egyedül mentem, Cséjong a koreai áldozatok emlékművéhez igyekezett. Mint mondta, számára ez rendkívül fontos hely, ugyanis külön tiszteletet ad a koreai áldozatoknak, akik a bombatámadás során és utána vesztették az életüket. A hely azt is jelzi, hogy a tragédia nem csupán japán polgárokra, hanem más nemzetiségű lakosokra is hatással volt – mondta.
A katedrális s az atomrobbanás közelében lévő istenháza teljesen megsemmisült, és helyreállítása során a közösségi béke, a remény szimbólumává vált.
Kámforfák – rügyek az atomtámadás pusztítása után
Az atomtámadással kapcsolatos más jellegű helyre is kíváncsi voltam, így esett a választásom a Sanno sintó szentélyre, amely élő történelmi emlékhely. A tájékoztató tábla szerint a Sanno szentély területén több nagy múltú kámforfa (Cinnamomum camphora) áll, amelyek nem csupán botanikai látványosságok, hanem élő történeti emlékek is. Ezek a fák túlélték az egyedülálló történelmi eseményt.
A kámforfák a robbanás közvetlen közelében álltak. Az atomrobbanás ereje megrongálta őket, lombjuk egy része elpusztult, ágak törtek le, levelek perzselődtek meg. Ennek ellenére két hónappal később új rügyek kezdtek hajtani, és a fák lassan regenerálódtak. Ez a folyamat a túlélés és az újjáéledés szimbólumává vált a város lakói számára a háború utáni újjáépítés idején.
A legkiemelkedőbb kámforfák 21-22 méter magasak, vastag, idős törzzsel, hat-nyolc méter kerületben. A törzsön még ma is látható a robbanás fizikai nyoma: korhadt részek, üregek, elbarnult felületek.
Ezeket a fákat Japánban hibakujumoku néven ismerik, azaz olyan fák, amelyek átvészelték az atomtámadást. Nagaszaki városa 1969-ben természeti emlékhelynek nyilvánította ezeket, kiemelve történelmi és emlékező értéküket. A fák nem csak botanikai ritkaságok: a kitartás, a túlélés és a béke jelképei a látogatók számára.
A fák látványa elmélkedésre késztetett: a pusztítás és a regeneráció egyaránt jelen van, miközben a béke és a remény üzenetét hordozza.
